Ahol fordul a part a víz felett
köröz a szél és mindent összehord.
A sziklák közt üres zacskó lebeg,
sötét sodrásban ezüstfényű folt.
Van egy öböl a szívben. Ezt a dalt
fejben írtam. Fél pár szakadt cipő
rohad apálykor itt, ahol a part
a hullámok közt hirtelen kinő,
fordul a szél az esti víz felett:
van ez a dal, mi mindent összehord,
a sziklás ég partján cipő lebeg,
úszó felhők közt lenn rohad a hold.
Turista
A városba, ahová nem jöttél velem,
este érkeztem. Mindenki hazatartott:
zárt arcú nők, jól fésült férfiak.
Ordított rólam, hogy idegen vagyok
és hullafáradt.
Dupla ágy volt,
de a párnára csak egy cukrot tettek.
Még a recepción
felhívták figyelmemet a széfre.
Tűnődtem, mit tehetnék bele,
amit aztán itt hagynék emlékbe, valamit,
ami lezárhatatlan, drága,
és attól fogva hogy kell élni majd,
hogy minél hamarabb
elfelejtsem a kódot.
A városban, ahová nem jöttél velem,
hűvösebb volt, mint otthon. Szeles utcák
hosszán át ténferegtem, folyton a kijelzőt lesve.
Egy kínai bolt polcai között
eltöltöttem egy órát. Az árus gyanakodva
figyelt a pénztárgép mögül.
Ordított rólam,
hogy idegen vagyok és
hullafáradt.
„How fragile we are",
dünnyögte Sting a rádióban,
fizettem, keresgéltem az aprót.
A robot, ami a poggyásztartót kibírta,
otthon azonnal tönkrement.
Forgott maga körül, hanyatt dőlt
a szőnyegen, és nézett csak, mintha
—ahogy a fiam mondta az elemre—
kiszedték volna a szívét.
Pedig ha jöttél, sose volt jó.
Egy másik városban hirtelen
seb nőtt a szádon éjszaka.
Nem jutott eszünkbe, angolul mi a herpesz.
Csücsörítettél, mutogattál a patikában a szádra,
áthajoltál a pulton, mint egy Rómeó.
A köpenyes nő végre megértette,
viszolyogva szolgált ki minket.
Egy harmadik városban eldugult a vécé,
néztük a kagylót a kölcsönlakásban. Állt a szar,
mint egy lapuló állat farka vége.
Lehúzáskor az állat hörgött,
nem mertük tovább ingerelni.
A portugál szerelő kérdezte, honnan jöttünk,
talán latolgatta, van-e ott vízöblítés,
billenőkaros tartály, ilyenek.
Ha nem érzed, hogy megvetnek, épp becsapnak
– mondtad este az ágyban. Szerelőkről
beszélgettünk, szeretkezés helyett.
A várost, ahová nem jöttél velem,
hamar bejártam. Főterén díszes óra
mérte a veled nem töltött időt.
A szállodai liftben
hosszan bámult egy laptopos férfi,
reggeli arcszeszillat lengte be.
Szerethetnék akárkit, csak ne téged—
gondoltam akkor. Sétálhatnánk,
ügyetlenül tartaná az esernyőt,
én azt hazudnám, hogy otthonról te hívsz,
pedig csak az egyenlegemet küldték.
Kifogytam teljesen
mindenemből, mint az érvekből, lógott rajtam
túl bő ruhám, az életem.
Ordított rólam, hogy idegen vagyok
és hullafáradt.
A kávégépen rossz gombot nyomogattam,
hátrahőköltem, kicsapott a gőz,
sehol nem volt egy tiszta asztal.
A várost, ahová nem jöttél velem,
bevetették esővel. Három év
kellett, hogy visszatérjek.
Azóta felmagzott a zápor:
áttetsző szárak közt ernyővel vágva
ösvényt, eljutottam a boltig.
Alig cserélődött az árukészlet.
Vettem egy pénztárcát, és a régit,
amit te is ismertél még,
a szálloda melletti parkolóban
egy konténerbe dobtam. Senki sem
látta, mégis úgy éreztem magam,
mint egy zsebtolvaj, aki meglopott
valakit, aki nincs is itt a versben,
csaló, aki gurulós bőröndjével továbbáll
kifizetetlen múltját hátrahagyva.
A várost, ahová nem jöttél velem,
számon tartom mint hiányhelyet.
Hány hely volt nélküled azóta!
Tulajdonképpen neked köszönhetem,
hogy profi turista lettem az életemben,
átkelek évből évbe, sohasem
elfelejtve, hogy egyszer mindenhonnan
haza kell menni.
Addig is
egy jó térképpel elboldogulok,
eljutok bárhová, álmatlan éjszakákon
emlékek zsúfolt sikátoraiban bolyongok,
eszembe jut egy régi élet kontinense,
ahol egy elsüllyedt fürdőszobában, mint öreg,
sértett punk, fehér hajába száradt krémmel
a csempének fordulva ácsorog
a hülye elektromos fogkeféd.
Delta
Ha negyvenéves elmúltál, a tested
egyszer cask elkezd magáról beszélni,
és minden rejtett minta, mit az évek
az emlékezetedre tetováltak,
átüt a bőrön. Mint mikor a függöny
rajzát a fény a padlóra vetíti.
Figyeled lassan az erek vonulását,
hogy bontakozik ki testedből egy másik,
leendő felszín. Fekszel nyitott szemekkel,
és eszedbe jut egy semmiség. Hogy álltál
a gyerekkel egy múzeumi tárló
előtt, és néztétek, az ellapított homokra
hogyan csöpög a lassú víz egy csőből.
Látod, mondtad, szétbomlik sok kis ágra.
És azt kérdezte: jó, de hol a tenger?
Ünnep
Vörösen ég a hosszú lampionsor
és tükröződve leng a csónakokban.
Morajló hullám ér a partra nyolckor,
nincs még sötét, de már mindenki ott van,
gyöngyök lebegnek, fémzsinórok úsznak,
üvegszemű babák és plüsskutyák
húznak pórázt és rángatnak kisujjat,
hogy kihalásszák kézzel az anyukák
a jégkockát a pohárból vagy a labdát
a földbe ásott leandercserépből—
Szodoma kortyol, újrafesti ajkát,
és nyugtalan, hogy nem fog látni szélről,
Gomora inkább a sétányra indul
a villódzó boltok közt botladozva,
hol fémoszlophoz kötve áll a pitbull
és néz a tompa arcú, messzi holdra.
Szodoma virraszt és Gomora sétál:
nagyüzem van a parti szállodákban.
Tízig vesznek föl rendelést, hidegtál
halad a lépcsőn, kint már utcabál van,
a szexmunkások fáradtan figyelnek,
a vattacukros új ízt szór a gépbe,
a mobilok kórusban énekelnek
és sok-sok arc egyszerre néz az égre:
a fény utat tör, aztán kénesővel
zuhogva érkezik a tüzijáték,
hegyes csillagok tűhullása jő el,
hogy lávafényben fürdik mind e tájék.
Szodoma tapsol és Gomora tapsol,
és pezsgőt bont, utána újra rendel,
fölötte lángra kap a lampionsor,
hamut szitál a szürke arcú reggel.
Szodoma alszik és Gomora alszik.
A szexmunkások mind aludni tértek,
a szőnyegpadlón megdermedt az aszpik,
az utcalámpák úgyfelejtve égnek,
a sétányon az eldobált ruhák közt
szalvétagombóc, sörösdoboz, pohár,
fehér póló kísért a parkolóban,
hunyorgat, nem emlékszik, hogy hol áll,
a betoncsík felett egyszerre látszik
az ostyahold és a fénytelen korong,
a kövek közt fej nélkül sapka ázik,
sirály csap át a tépett bódésoron,
a csónakok mellett a kőszegélyen
az olajos víz hullámzó apálya
hajakatfésül: egy ütemre, szépen
ringnak a tegnap este ritmusára.
