(legyen könnyű)
Hull a pelyhes, fehér hó. / Feküdni az ágyon, nem gyújtani lámpát, nézni az ablakon át a havazást. Nagy tollpihék. Holle anyó párnái. Itt bent meleg van. Itt bent a boldogság van. Barátságos, meleg szobában. Feküdni, együtt, egy másik testtel, de olyan, mintha az is én lennék. Adok neki a testem melegéből, aztán gyengéden visszakövetelem. Gyengéden visszaköveteli, amit adott a teste melegéből. < Nádas-féle szimmetrikus szerkezet. Elég ellenszenves lett neki, mostanára. > Havazik, nekem mindig az időn kívül, hány milliárdan nézzük örökre, ugyanazt a havazást, erre lehetne gondolni , ha volnának közben gondolatok. Nincsenek, hálát lehet adni az Égnek. / Aztán persze fel kell kelni, felöltözni, és kimenni az utcára. Ahogy, megolvadt < a hó >, azonnal ráfagyott, pengevékony hártya az úton, életveszélyes, alig lehet rajta megállni. A szélvédőre fagyott a hó, jégoldót fújok rá egy ronda hengerbõl, kicsit várok, aztán kapargatni kezdem. Nem nagyon jön. Ráadásul valami hab képződik, ez tavaly nem volt, sűrű, krémes hab, bemocskolja az egész ablakot. Egy perc alatt elgémberedik a kezem, majdnem fáj, ehhez egyetlen perc elég. A másik, aki én vagyok, kiad egy kesztyűt az ablakon. Így már valamivel jobb. Csak a csuklónál fázik a bõr. Már csak az érzi a jeges szelet. / Budapesten huszonötezer hajléktalan él. < 1992 > / Váratlan és hatásvadász fordulat. / Nem túl ízléses. A hajléktalanok sem túl ízlésesek. Huszonötezer büdös és ronda, kellemetlen ember. A nálam vagy tíz évvel fiatalabb értelmiségi foglalkozásúak egy bizonyos körében a hajléktalant homelessnek hívják. Ez sem túl ízléses. / Hajléktalan. Nincs hajléka. / Valamilyen okból felállok, és megnézem a Pallas-lexikonban. Ezernyolcszázkilencvennégy. Nincs külön ilyen címszó. A hajlékonyság és a hajlítás címszava között van negyvenkilenc sor. „Hajléktalanok menedékhelye. Nagy városokban és sűrű népességű ipartelepeken az alsó néposztályoknak számos tagja nem rendelkezik állandó lakással. Az ilyen hajléktalanok nagy része ugyanis egész napját keresete után látva tölti el, s így voltaképen csak éjjeli szállásról kell gondoskodniok. Ez éjjeli menhelyeket vagy magánvállalkozók rendezik be, vagy társadalmi és közigazgatási támogatással mint intézetek jönnek létre. Mindkét esetben olyan helyiségekről kell gondoskodni, amelyekben egymásra nézve idegen személyek alvással töltik együtt éjszakáikat. Magánvállalkozással e menedékhelyek és éjjeli szállások legtöbbnyire a piszoknak, nyomornak és erkölcstelenségnek barlangjaivá válnak. A legutóbbi idők közegészségügyi és rendőri intézkedései ugyan jelentékenyen javítottak ez állapoton, csakhogy azért a tényleges szükség még mindaddig fenn fogja azokat tartani, amíg más hatósági vagy társadalmi úton bizonyos humánus intézkedésekkel feleslegessé nem válnak. Igen célszerűnek bizonyultak e téren a községi menedékházak, amelyekben közegészségi és rendőri felügyelet alatt vétetnek fel a szállást keresők. Ezek berendezésénél két rendszer van elterjedve, ti. a barak v. kaszárnyarendszer és a családi rendszer. Az előbbiek gyakoriabbak és úgy vannak berendezve, hogy a férfiak és nõk elkülönítve nagy hálótermekben, elkülönített fekvőhelyeken, de mégis együtt alusznak; természetesen egyszerre kel lefeküdniök és ugyancsak egyszerre kell felkelniök. A családi rendszer szerint berendezett menedékhelyeken a jelentkező hajléktalan családok tagjai nem választatnak szét egymástól, hanem együttesen szállásoltatnak el a megfelelő kisebb helyiségekbe. Mind a két rendszerű menedékhelyeken nagy gondot fordítanak a lakók tisztaságára és egészségére; így pl. a legtöbb menedékháznál fürdők vannak berendezve és némely helyen a fürdés kötelezõleg van kiszabva, ragályos betegségben levőket nem vesznek fel stb. Sok helyen a menedéket keresők este meleg vacsorát kapnak, másutt pedig a menedékház munka-közvetítéssel is foglalkozik. A hajléktalanok menedékhelyeinek kérdése nagyon szorosan összefügg a jótékonyság és a szegényügy kérdésének megoldásával. Nálunk a fővárosban a Rottenbiller utcában van egy hatósági menedékház, amely barakrendszerben van szervezve." / Mostanában hiányzik egy hang. / Nem is egy hang, hangok hiányzanak. / Mintha jégcsapokat ütögetnél. / Anyám mesélte, hogy egyszer amikor hazatért a munkából, a konyhában talált. Hároméves lehettem < a kis Mozart! >, befőttesüvegeket és kisebb-nagyobb poharakat tettem ki a konyhakőre. Egy fakanál volt a kezemben, az üvegekben több-kevesebb víz, valami könyvben láthattam valahol ezt a képet. Ahogy megütöttem < az üvegeket >, különböző hangokon szóltak. / Cirkuszi mutatvány. / Onnan volt ismerős a hang. / A Deák Ferenc utcában mentem, a Belváros felé. A Helikon könyvesbolt felõl jöttek a hangok, valami édesbús dallam, talán operett, és mégis, valahogy érzelemmentes, vagy nem is, kicsit ironikus, mintha csak tréfálna valaki. / Egy férfi ült a földön, a könyvesbolt előtt. / Mondhattam volna azt is, hogy öregember. De hát az a férfi, akiben méltóságot hagy a fogyó erő, és öniróniát, ami megvédi a nevetségességtől. Fehér hajú, nagyon sovány férfi, úgy emlékszem, szemüveges. Esztéká-szemüveg, az a fekete, vastag keret. Elég sokan állták körbe, hallgatták, ahogy zenél. És nézték a különös < "A parton jellegzetes öltözékükben sétálgattak a bennszülöttek." > hangszert. Egy üvegcimbalom. A favázat mintha egy bálna gyomrából szedték volna ki, roncsolt felületek, valami érett és gyengéd barna, vagy egy képkeret, amirõl kétszáz éve leszakították a vásznat. A keretre erősítette az üvegdarabokat, négy vagy öt sorban, szabálytalan alakú, kisebb-nagyobb, vékonyabb és vastagabb cserepek, de még a színük is más és más volt, a halvány palackzöldtől a vízszerű fehéren át a mézsárgáig, amikor készítette, láthatóan nem vezették semmilyen külsődleges szándékok, a tökéletes hangzás szerint törte, válogatta és gyűjtötte össze az üvegdarabokat. A kezében két, rongyokba tekert faütő. S mint a cserepeket, olyan elfogultság nélkül < elfogulatlanul > válogathatta a dallamokat is, Mozarttól a presszók slágereiig < presszóslágerekig > mindent játszott, pontos ritmikával, könnyedén és mégis erőteljesen, és az arcán mindig ott volt valami alig észrevehető mosoly. Talán egy dobozba gyűltek az adományok, nem nagyon törõdött velük. Ahogy figyeltem, arra gondoltam, ez az ember szeret játszani. < Bravó! > Egyre többször került az utamba, utcasarkokon és aluljárókban, készültem rá, hogy egyszer megszólítom, talán hajlandó lesz beszélgetni velem. Nem tudtam, mirõl kellene beszélgetnünk. Soha nem tudtam megszólítani. / Hirtelen tûnt el, talán már annak is vagy három < 9 > éve. / Soha nem dobtam pénzt neki. / Nem elvből, másoknak dobok vagy nem dobok, szinte csak a lépteim ritmusa mondja, most igen, most meg nem. / Neki valahogy nem lehetett. Nekem valahogy nem lehetett. / Jó volna tudni, mi lett vele. / Hogy bármi borítja, Ég vagy F < f > öld, az könnyű neki.
(különös megkönnyebbülés)
Nem találom sehol a meghívólevelet, csak arra emlékszem, hogy az a téma, hogy baj van. Vagy hogy van-e baj. Vagy baj van-e. Meg ott voltak a borítékban a mondatok, amiket mintha én mondtam volna valamikor. Tanszéki költészet, alapítványpróza. Vagy hogy is. / Olvastam mostanában < 1994? > egy másik levelet is, úgy kezdődött, hogy Kedves Gábor. Ki hitte volna, mondhatnátok. És nem volna igazatok, mert nem nekem szólt a levél, márminthogy nem nekem volt címezve, hanem Gulyás Gábornak, a Határ szerkesztőjének. Krasznahorkai László írta. Szólt nekem egyébként, nagyon is. / Azt írja Krasznahorkai, hogy nem ír. / Nemír, mert írni hiteltelen, kiüresedett dolog, bármit kinyit, már az első mondaton látja, hogy az a többivel együtt milyen mélységesen érdektelen tehát felesleges. / Nem ír, nem válaszol, mert válaszolni egy ilyen irodalmi levélmeghívásra, amit kapott, egyet jelent a játékszabályok elfogadásával, azaz a beszállással. A beszállással ebbe az izébe, ami őt hihetetlen módon irritálja. / Annyira, hogy már két könyvet írt arról, hogy mennyire. / Ezek a könyvek persze az irodalom részei, aggályosan pontos, minuciózus vagy milyen mondatokból vannak megcsinálva, mint ez a levél is. Amiben azt írja meg, hogy miért nem írja meg azt a levelet, amit megír. / Na, elmész te a < tapintatos > mondaná az ember, ha merné. / Meri, bocsáss meg, Laci, csak úgy és éppen az irodalom kedvéért, az ember, aki én vagyok. A hatás kedvéért. Elképzelek valami félhomályos hosszú termet, aranyozás és kristálycsillár, mint egy régi Bálint napon, Szegeden, elképzelem, hogy ott, ebben a szaloncukor teremben majd milyen jót fogtok ti ezen a mondaton röhögni. Így tervezgetek a hóesésben, Budapesten, tíz nappal előbb, vasárnap dél felé közeledve. / A családom Balatonlellén van, egyedül ülök itt, ittmaradtam Pesten az Írószövetség tökéletesen jelentéktelen közgyılése miatt. Totyogjon, aki buksi medve láncon, mondhatná valaki, totyogtam is, mint a kutya, aki kilencet kölykedzett. Ezt a medvekutyát azért hagyom benne, mert tegnap Lakatos István azt mondta a Vigadóban, hogy "a budaörsi raktárbázis damoklész kardjaként lebeg a könyvalapítvány feje fölött". Most is röhögtetetek, remélem. Ha, akkor az bizonyítja, van az írott szónak értelme, mégis. / Krasznahorkai megváltást remél az irodalomtól. / Nem azt, hogy legyen az írott szónak értelme mégis. / A legtöbbet akarja. / Úgy néz ki, mintha adta volna az a büdös kurva, ami a lába közt van, jobb füveknek-fáknak, régen, de mostanára megundorodott, rajta ne gázoljanak át mindenféle prolik, menjenek, amerre a szemük lát. / Ne nézzé', tévézzé'! / Nem adja. Adta valaha is, tényleg? Aki meg van váltva, abból dől valami fény, nem?, és bevilágítja az életet, az övét, a másét. Miért van sötét akkor, azóta, amióta. Mindig. / Akkor talán az a baj, hogy valaha elhittük, meg vagyunk váltva. / Hogy megteheti. Meg tudja tenni. / Nem tudja, nem tudta, nem fogja tudni. Üdvös út a teljes reménytelenségbe, amely azonos tisztánlátással. Az is csak egy nő, a Klári. A Vojansz Klári. Dehát azzal csak flörtölni lehet. / Szűzkurva a tánciskolában. Tökre haza lehet kísérni, enged mindent, de azt nem. Rohadt kurzív. Azt hiszed, hogy feleségül kell venni, és meg van oldva az élet. Anya, hitves, szerető, csak kapkodod a fejed. / Ahogy azt a Móricka elképzeli. / Állsz a templom előtt, tíz negyvenkettő, elég kínos, mindenki a pofádat nézi. Vőlegény, menyasszony nélkül, mit mondjak. / Krasznahorkai azt hiszi, hogy eljött. Hogy nem lógott meg a Klári a kígyóbűvölővel. / Azt írja, megy az utcán, a könyvtár, tehát a reménybeli első elfogadható vagyis elfogadható első mondat felé, és szembejönnek vele, arcok, és akkor azokon az arcokon ő "valami miatt" mindig meglát valamit. Vele van a Klári, úgy látszik. És "arról a világról értesít, amelyik amabból megmaradt, amelyik nem tartalmaz mást, mint a nekünk kimért puszta valóságot isten és istenek, metafizika és transzcendencia nélkül, mely nem tűri többé a szívet melengető homályos ismeretlenek izgalmát, amiképpen az andalító s elandalodó képzelet egykor édes, mára tırhetetlenül hazug tűzijátékát sem, mert arról az egészről tudósít az a néhány tekintet, rendőr, pária, taxis, mikor melyik, a könyvtár felé vezető kritikus szakaszon, arról, amelyik teljes győzelmét most már hamarosan és őrjöngve ünnepelni fogja, mivel felépítője, a felvilágosult ember megértette, tényleg győzött, és győzelme azt jelenti: csak egyetlen világ van, az, amelyik hétfőtől vasárnapig tart megváltoztathatatlanul, az, amelyikben az élet az oktalan születéstől az oktalan halálig terjed, hogy csak az az ég van fölöttünk, ami csillagjaival odafönt már nincsen, és csak az az éhség bennünk, ami a gyomoré, az éhség a puszta földre és a halhatatlanságra." / Eddig az idézet, a szöveg pedig így és ekképp tovább, a tökéletes befejezésig, de én azt már nem fogom idézni. Határ, IV. évfolyam, 4. szám, 26-tól 31. oldalig. / Egyetlen kérdés foglalkoztat azóta is. < Nanana! > Miért válaszolt Krasznahorkai bármit is, ha tényleg azt gondolja, amit gondol? Nem igaz, mert van még egy kérdésem. / Mit csinál, ha nem ír? / Éhség van bennem, ami a gyomoré, ezért ebédet fogok csinálni magamnak. Buschetti. Vegyél kenyeret, de ne akármilyet, hanem amit jó pirítani, pirítsd meg, közben vágjál apró kockákra paradicsomot, a második felénél jöjj rá, hogy nem is úgy kell vágni, hogy gerezdre, és aztán azt keresztbe, hanem, hogy fölfordítod, mutassa fényes és feszes hátát, és úgy kockára. Ha a kenyér megpirult, tedd lapostányérra, dörzsöld be fokhagymával, szórd rá a paradicsomkockákat, néhány csepp citromlé, amilyen bunkó vagyok, olimposz, aztán só, vegyesbors, oregano, szárítva, ez hülyeség különben, mert friss bazsalikom kéne rá, az viszont a hazában beszerezhetetlen, és az egész meglocsolva olívaolajjal, extra vergine. Hozzá vörösbor, persze nem szárazat vett a barom, mér' is, hanem oportót, villányi, Róth József palackozta, aki föltehetően nem azonos a PMSC egykori sztárjával, pedig az milyen jó volna. Tök nem jó hozzá a félédes bor, dehát, mit csináljunk. A harmadik szeletnél rájövök, hogy van a hűtőben tolcsvai furmintban eltett fokhagyma, volt mellette a lében némi erőspaprika is, úgyhogy a hagyma picante, ahogyan a művelt olasz mondja, inkább azt szelek, úgynevezett lehelletvékonyan (miért nem írják ezt két ellel magyarul?), a kenyérre, és a maradék viszonylag friss fokhagymát apróra vágva, a tetejére szórom. / A lapostányért egyébként előszörre úgy írtam, hogy lapostényár. Inautentikus lét, mondaná Heidegger, Krasznahorkai meg bólogatna. / Erről eszembe jut, hogy jártam én valaha a Parlamenti könyvtárba, mint büszkén a minap olvasom, az új magyar demokráciának az volt a bölcsője a hetvenes években, érdekes, ki gondolta volna ezt akkor, kezdetlen zárójel bezárva, szóval, ottan jöttem rá, hogy nem csak az az elidegenedés, bocsika, külsővé-idegenné válás, mikor az inautentikus létbe feledkezik az ember, hanem bele lehet eléggé szarul feledkezni az autentikusba is, akkor arról meg mér' nem ír a Heidegger. Belsővé, idegenné válás? / Ez a buszkétti persze metafora, nyilván. Tényleg kurva hideg van, a helyzet meg reménytelen, ám egyelőre nem jön semmiféle bibliai kélgyó, és nem rág el a nyaknál. Akkor meg? Szórakozunk? Pénzt keresek? Ötezer meg az útiköltség? Vagy mi van? Design a Dasein helyett? Szerintem semminek a nevében ne várjunk semmit senkitől. Akár egy életen belül is, játszadozni a hasadt szalmaszállal, vagy ugrani az Etnába, hadd csináljon mindenki, amit akarhat. Úgyis meg fogja bánni. / Én < én! Én! ÉN! > speciel azért írok, mert közben jól érzem magam. Vagy jól érzem magam rosszul. Vagy sikeres szeretnék lenni. Vagy pénzt akarok, de sokat, és lehetőleg azonnal, bundeszmárkában. Vagy hogy jobban szaladozzanak a felhők az levegőégben. Vagy csak. Vagy fogalmam sincs. Szavak vannak. Ezek a szavaink. Kezdünk velük ezt-azt. / Iszonyúan unalmas, tényleg mindent megírtak már, visszája és színe, egy simán, egy meg ordított. Abba lehet fejezni. / Dehát néha meg marad a könyvben valami érthetetlen arany hiba, repedés, ha nagyon közel mész, mintha belátnál azon valahová. / Eléggé néha és eléggé mintha. / Másfél óráig kerestem a könyvespolcon egy példát, de nem találtam. Ide se merem írni, ki mindenkinél nem. / Amikor budai háza leégett, Márai az üszkös romokon fölhágva, egészen a virtuális dolgozószobába jutott, megnézendő, maradt-e mégis valami épen. Maradt. Egy könyv. Egyetlen a ki tudja hány ezerből. A POLGÁRI KUTYA TARTÁSA. Ez volt a címe. Ez aztán roppantul megtetszett neki. Különös megkönnyebbülést éreztem, írja, vagy valami hasonlót.
