Egy szerzetes ügyetlenkedett a tűzrakásnál, addig-addig ügyetlenkedett, míg egyszer csak megégette a kezét, és följajdult.
– Mi történt? – kérdezte Chan Chu.
– Megégettem a kezemet.
– Azt láttam – mondta Chan Chu. – De mi történt?
Ki a nagyobb?
Azon vitatkozott két szerzetes, hogy ki a nagyobb Mester – Zen Fen vagy Chan Chu? Történetesen Zen Fen épp Chan Chu vendégeként tartózkodott a kolostorban. Zen Fen aludt, Chan Chu meghallva a két vitatkozót, kézen fogta és odavezette őket az alvó Zen Fen fekhelyéhez.
– Látjátok, tényleg ő a nagyobb – mondta.
Helyet kért
Helyet kért három szerzetes egy hegyi kolostorban, de Chan Chu, anélkül, hogy kipillantott volna a kolostor elé, ahol a három vándor mezítláb és fázósan toporgott a fagyos földön, kiüzent, hogy nem jöhetnek be. Tudni kell, hogy Chan Chu tekintélye szavai puszta erején múlott. Ha a három vándor akart volna, nyugodtan bemehetett volna, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatta volna Chan Chu üzenetét, annak semmilyen kényszerítő ereje nem lévén. Ám rövid tanácskozás után szomorúan sarkon fordultak, és elindultak a sáros hegyi ösvényen fölfelé, lehorgasztott fejjel.
– De miért? Miért nem jöhettek be? – kérdezte egy fiatal szerzetes Chan Chutól.
– Miért járnak mezítláb ilyen sárban és hidegben? – kérdezett vissza Chan Chu, majd kézen fogva a kérdezőt kivezette a kolostorból, leoldozta mind a két saruját, a fiatal szerzetes elé tette a sárba, és azt mondta neki:
– Még utolérheted őket.
A szandál
Chan Chu egyszer, ami ritkán fordult vele elő, dührohamot kapott, és a szandálját egy, hozzá ismeretlen okból éppen belépő szerzeteshez vágta, aki erre meghajolt, köszönetet mondott, és távozott.
– Hova megy? – gondolta magában Chan Chu és fölkiáltott:
– Gyere csak vissza!
A szerzetes tüstént visszajött. Amikor újra megállt Chan Chu cellájának ajtajában, az a másik szandálját is tiszta erőből hozzávágta. A szerzetes most mozdulatlan maradt.
– Bocsánat – mondta Chan Chu rövid hallgatás után látható megkönnyebbüléssel. Aztán, mert a szerzetes még mindig ott állt:
– Csak ezt akartam mondani.
A szerzetes továbbra sem mozdult.
Chan Chu fölkiáltott:
– Több szandálom nincsen!
Folyó
Mondják, hogy Chan Chu gyermekkorában néha megállt a patak partján, mert puszta nézésével akarta megfordítani a víz folyását. Amikor egyszer valaki arra járt, és megkérdezte, hogy mit csinál, Chan Chu sírva elszaladt. Pedig állítólag éppen abban a pillanatban sikerült megállítania a víz áramlását: a tajtékos víz színén megálltak az ágak, levelek, evezők. Ő maga erről az esetről soha senkinek semmit sem mondott. Ám szerzetestársai gyakran látták, amint sétája során, hátán összekulcsolt kézzel, a kolostor melletti folyó hullámaiba réved a pillantása. Egyikük váltig bizonygatta, hogy a víz futása egy ízben a szeme láttára meg is fordult, de mivel a túlpartról ekkor valaki odakiáltott Chan Chunak, a folyó, irtózatos dörrenéssel – mivelhogy két árama összeütközött – mégis visszaindult a tenger felé.
Van, aki elhiszi, van, aki nem.
Hirtelen
– Nem bírtam nyugodtan végigmondani az imát, mert hirtelen meditálnom kellett, és nem tudtam rendesen meditálni, mert hirtelen teát kellett innom, és nem tudtam rendesen teát inni, mert hirtelen ki kellett nyitnom az ablakot, és nem tudtam rendesen kinyitni az ablakot, mert hirtelen rá kellett gyújtanom egy szivarra, és nem tudtam nyugodtan rágyújtani a szivarra, mert hirtelen le kellett írnom mindezt, és nem tudtam rendesen leírni mindezt, mert előbb végig kellett gondolnom – gondolta Chan Chu, de nem tudta rendesen végiggondolni.
A vezércikk
(apokrif)
Chan Chutól vezércikket rendelt az egyik újság. Először úgy gondolta, hogy nem vállalja el, de végül aztán mégis elvállalta. Aztán mégis lemondta, de aztán hagyta magát rábeszélni. Végül elfelejtette megírni, de senki sem követelte rajta. Ez azonban nagyon rosszul esett neki.
Menedék
Egy ízben veszélyes rablógyilkos kért menedéket Chan Chutól. Esküdözött földre-égre, hogy megváltozott, és csak élni akar, semmi mást, csak élni, a fejére hamut szórt, zokogott, hasra vágta magát Chan Chu előtt és rágta a földet. Jelentéktelen emberke volt, alig volt hihető miféle rettenetes bűnök terhelik a lelkiismeretét.
Chan Chu sokak intése, tanácsa és saját, jól leplezett kételyei ellenére menedéket adott neki, ám soha, egyetlen szót sem váltott vele. És midőn az Elöljáróságnak tudomására jutott, hogy miféle hívatlan vendége van Chan Chu kolostorának, annak ellenére, hogy Chan Chu különös becsben állt a Keleti Császár szemében, tekintettel arra, hogy a Császár messze, az elvetemült gonosztevő viszont közvetlen közelükben volt, az Elöljáróság egy zsandárcsapattal lecsapott a kolostorra. A zsandárok az egész kolostort tűvé tették utána, de a rablógyilkos mintha levegővé vált volna. Pedig csak megnyiratkozott, mint a többi szerzetes, és mikor a mindazonáltal erősen gyanakvó hadnagy sokáig közvetlen közelből bámult az arcába, egyszer sem pislogta el magát. Az Elöljáróság emberei szitkok és átkok közepette távoztak a kolostorból. Azt ígérték, hogy visszajönnek, de nem jöttek vissza többé.
Később mégis meg kellett szabadulniuk a jó útra tért rablógyilkostól, mert lopott.
Amikor egyik tanítványa azt kérdezte Chan Chutól, hogy miként lehetett volna mindezt megelőzni, Chan Chu így felelt:
– Ideje, hogy valaki téged is följelentsen az Elöljáróságon förtelmes bűntelenségedért.
Chan Chu mestere III.
Chan Chu sohasem beszélt a Mesteréről. Volt Mestere, mindenki tudott róla, de a nevét nem ismerték. Ha tanítványai, akiket ez a titok nem hagyott nyugodni, mégis faggatni kezdték, Chan Chu mindig ugyanazzal a példabeszéddel válaszolt:
– A Lenin körúton történt – mondta Chan Chu –, hogy az egyetemi hallgató és a fiatal filmrendező két cigánylánnyal elegyedtek beszélgetésbe. Előzőleg az egyetemi hallgató – a filmrendező nem titkolt rosszallásától kísérve – bement egy hentesüzletbe és sültkolbászt evett, állva, a pult mellett, mustárral. A filmrendező úgy gondolta, hogy sokkal inkább valamely szálloda éttermébe kellene beülniük, de valamiért ezt a véleményét a levegőben hagyta, azonkívül szívesen kísérte az egyetemi hallgatót sétáin, vagy őt az egyetemi hallgató, a városon keresztül-kasul. A két cigánylány, harsányan, alig titkolva vágyát (harsányan és színesen, és kiáltozva, és dalolva és torokból, viháncolva a késődélutáni fényben, az éjjel-nappal közért árkádsoránál), kicsattanó örömmel szólította le őket, és mivel az egyetemi hallgató zsebében éppenséggel egy üres lakás kulcsa lapult – ahová a filmrendezővel készült menni, zsebükben két üveg olcsó vörösborral, hogy egy német filozófus meglehetősen nehéz szövegeit olvassák együtt, egész éjszakán át –, a filmrendezőben határozott szándékként fogalmazódott meg a két cigánylány üres lakásra vitelének gondolata, amitől az egyetemi hallgató visszaborzadt. A lakásban makarónit ettek, ragacsos ketchuppal, és nekiültek a nehézkes német filozófus tanulmányozásának, amit csak hajnaltájban hagytak abba, mivel az egyetemi hallgató feje ugyancsak lekonyult. Mikor reggel felébredt, a filmrendezőt a parányi erkélyen találta, ölében a nehézkes német filozófus szövegével, előtte a hajnali lakótelep, mellette a két üres üveg, hintázott a lakás távollevő tulajdonosának hintaszékén, fekete szeméből a kialvatlanság gyantája csorgott, míg mosolyogva nézte a borzas, gyűrött, kilógó ingű egyetemi hallgatót, aki ruhástól aludt.
– Föl kellett volna hozni a cigánylányokat – mondta recsegő orrhangján –, azt hiszem, ezt kellett volna tennünk.
A mondat úgy szólt: mármint hogyha valódi filozófusok lettünk volna. Az egyetemi hallgató úgy tett, mintha nem hallotta volna meg. A megállóban, amikor leszálltak a villamosról – még előző este – egy néni üldögélt, aki a tavaszi eső ellen átlátszó nejlonkendőt kötött belapult fejére, didergett, karjára fűzött műbőr-retikülje reszketett, vastag bokáján hurkásan meggyűrődött a barna gyapjúharisnya, cipője oly parányi volt, mint egy macska lábfeje, mint egy kisgyermeké. Dideregve, lopva bámult ki párás, esőcseppes szemüvege mögül, a nejlonkendő márványos gyűrődései alól, s amikor az egyetemi hallgató és a filmrendező odaértek elé, elkapta tekintetét.
– Hogy fázik szegényke – mondta a filmrendező, gondolattalanul, végtelen részvéttel a hangjában, kissé kitartottan, rekedtesen. Az egyetemi hallgató is rápillantott az öreg nénire. A néni összehúzta magát, és most még kisebbnek látszott, mint az előbb.
– Száraz falevél a szélben – tette hozzá kis szünet után Chan Chu.
