Két vers

Csenger Kertai

A megváltásról

Hogy van megváltás,
talán a legnehezebb, amit le lehet írni.
Ebbe a mondatba almafák ragadtak,
néhány sör, az utcafront zöldjei
nem feledtetik, hogy
mégis itt hagytál
a levegőn, szép lassan elrohadni.

Mégis szeretlek! – Te hibásan megkomponált összefüggés.
Beethoven süket fülei vagyok, leradírozott feszület,
a földre helyezett gyengeségeid
bennem a rózsaszín alkonyat.




Én

Súgom,
mérem,
rakom,
töröm össze
a magamról mintázott világot.

Mi volt eddig?
Hogy folyton csak rajtad keresztül
méregettem magam,
akinek a fénye messzire világít.
Nem találtam az utat hozzád,
csak néha tört rám az emlékezés,
csillagfényes éjszakákon.

Olyankor szomorú voltam.
Melankolikus.
Pánikbeteg.

És mégis,
így kreált új tereket az elme,
ahonnan elindulhatott vissza hozzád.
Elfelejtettem, lebontottam,
újrateremtettem azt, aki vagyok.

Szeretet, boldogság, bőség, vigasztalás,
és maga a semmi, ha megint megpróbállak birtokba venni.