Húsvéti bárány
Adalék Picasso-képekhez
Sándor Kányádi
Én láttam meg először.
Három lába és két feje volt.
Ilyet még az öregek se láttak-
hallottak addig.
Odagyűltek a szomszédok, az utca, a falu,
még a környékről is jöttek csodájára.
Borzadva néztük, mint nyalja az anya
a szörnyeteget.
Háború volt és húsvét vasárnapja.
– Isten ujja! – zokogott föl egy vénasszony,
vele sírtak mind az asszonyok. Komoran
néztek maguk elé a férfiak. Tanakodtak,
s elzavarták a kisebbeket.
– Maga a Bűn, a bűnös Világ! – sikoltotta
újra az öregasszony s vele a többiek.
Tanácstalanul álltak a férfiak.
– Megdöglik ez, még föl se tud állni.
– Meg kellene ölni, hogy ne kínlódjon.
De erre senki se vállalkozott.
– A sok ártatlan vér, a sok ártatlan vér. Isten
mutatta föl magát. Egyfiát. A Bárány Ünnepén.
– Mit bőgtök! – mordult valaki az asszonyokra.
Az anya meg csak nyalta, nyalta szelíden
szörnyetegét. A szülés utáni anyák fáradt-
boldog tekintetével emelte olykor a körülállókra
homályos szemét, majd vonaglott egyet s a
méhlepényt is kilökte magából
annak rendje és módja szerint.
– Tünemény ez, én mondom, tünemény.
– Múzeumba való, annyi bizonyos.
– Jó pénzt kaphatsz még érte, öcskös. – Erre
valaki olyat mondott, hogy még az asszonyok is
elhallgattak egy pillanatra.
– Föl akar állni.
– Az állatorvost kellene...
– Az állatorvos is katona.
Nem állt föl. Megdöglött nemsokára.
Eltemettük, megkönnyebbülten.
Beszéltek róla egész nyáron. Egyszer még
egy illető exhumálni is akarta. Aztán
elfelejtettük. Lassan a természet
furcsaságai közé soroltuk, anélkül hogy
őszintén annak hittük volna. Csak később
tudtam meg, hogy az idő tájt hatlábú
mének, bikák tenyésztek, kétfejű, négyszemű
sok-szemű asszonyok zokogtak szerte Európában, s hogy
Japánban még ma is szörnyülködve emlékeznek a
húsvéti bárányra, pedig az ottvaló népek, tudtommal,
nem is mind keresztények.
Három lába és két feje volt.
Ilyet még az öregek se láttak-
hallottak addig.
Odagyűltek a szomszédok, az utca, a falu,
még a környékről is jöttek csodájára.
Borzadva néztük, mint nyalja az anya
a szörnyeteget.
Háború volt és húsvét vasárnapja.
– Isten ujja! – zokogott föl egy vénasszony,
vele sírtak mind az asszonyok. Komoran
néztek maguk elé a férfiak. Tanakodtak,
s elzavarták a kisebbeket.
– Maga a Bűn, a bűnös Világ! – sikoltotta
újra az öregasszony s vele a többiek.
Tanácstalanul álltak a férfiak.
– Megdöglik ez, még föl se tud állni.
– Meg kellene ölni, hogy ne kínlódjon.
De erre senki se vállalkozott.
– A sok ártatlan vér, a sok ártatlan vér. Isten
mutatta föl magát. Egyfiát. A Bárány Ünnepén.
– Mit bőgtök! – mordult valaki az asszonyokra.
Az anya meg csak nyalta, nyalta szelíden
szörnyetegét. A szülés utáni anyák fáradt-
boldog tekintetével emelte olykor a körülállókra
homályos szemét, majd vonaglott egyet s a
méhlepényt is kilökte magából
annak rendje és módja szerint.
– Tünemény ez, én mondom, tünemény.
– Múzeumba való, annyi bizonyos.
– Jó pénzt kaphatsz még érte, öcskös. – Erre
valaki olyat mondott, hogy még az asszonyok is
elhallgattak egy pillanatra.
– Föl akar állni.
– Az állatorvost kellene...
– Az állatorvos is katona.
Nem állt föl. Megdöglött nemsokára.
Eltemettük, megkönnyebbülten.
Beszéltek róla egész nyáron. Egyszer még
egy illető exhumálni is akarta. Aztán
elfelejtettük. Lassan a természet
furcsaságai közé soroltuk, anélkül hogy
őszintén annak hittük volna. Csak később
tudtam meg, hogy az idő tájt hatlábú
mének, bikák tenyésztek, kétfejű, négyszemű
sok-szemű asszonyok zokogtak szerte Európában, s hogy
Japánban még ma is szörnyülködve emlékeznek a
húsvéti bárányra, pedig az ottvaló népek, tudtommal,
nem is mind keresztények.