Jelentés a kontinens belsejéből: válogatás

Cornelius százados levele Pannóniából Burrushoz a Gyarmati
               Ügyek Hivatalába Rómában

Neked lankás, baráti ország, nekem álmos,
színtelen telek hona, egészségtelen éghajlattal.
Csak a sűrű borokból meríthet vigaszt,
aki unja a kormányzás kedélytelen nepotizmusát,
ha túl férfikorának delén rájött, hogy
tehetségéből néhány bökversnél többre aligha futja.

Azért még remél kései szerelmet, csődgondnoki
megbízatást, és egyre kevésbé viseli, hogy
változtatni itt valóban semmin nem érdemes.
Mert bár meghalni békeidőben itt sem könnyebb,
mint bármely provincián, és a századok alatt
lassan kialakult a csapadék elvezetésének megbízható

technikája, élhető e deres mocsárszél mégis csak
a menetrendszerű háborúk után volt, mikor egy ideig
még hagytak romlani mindent, és nem jöttek izgága
tudatlanok számon kérni tömegmészárlást,
bebörtönzéseket. A háborúkat persze elveszítették.
De nem azért, mert szerencsétlenek voltak.

Szánt szándékkal vesztettek, mert ebből
akartak örök bocsánatot eszkábálni maguknak,
és mivel a gyászmenetekben, az újratemetések
nehéz ábrándjaiban még mindig gyönyörködnek,
stílusuk paródiaként is egyre aggasztóbb.
Így lett e provincia ismét a miénk. A helyi

szokások termő öröksége engem is megejt.
Tetszik, hogy a házak színezése a föld
közelségére emlékeztet, barnák és sárgák
váltakoznak haloványan, néha próbálkoznak
mályvaszínnel is, de a szürkék követelésével
sosem ellenkeznek. Az idő rontásait nem javítják.

És ez mégis csalás, jó Burrusom, baljóslatú
csalás, mert a föld az övék, az ő házi szentjeik
nyugszanak benne, és nevüket már nem félik
idézni. Törődjünk hát bele, hogy az idők menetén
mi sem javíthatunk! Néhány birkanyájon kívül
még egy érthetetlen nyelv lett a hadizsákmány,

melyre hiába fordították le Platónt. A vértől
szerencsére mindig ők rémülnek meg előbb.
Így a tegnapi merénylet után bár továbbiak is
várhatók, most még elnémul e fölösleges
tartomány. Csak nehogy innen terjedjen
szét a végső métely. Rossz előérzet gyötör.





A só íze

Elég volna, hogy egy bögre leessen az asztalról.
Elég volna, hogy meghibásodjon egy gép, hogy a levest
rálöttyintsem az ingemre. Elég volna, hogy egyikünk
ne hallja meg egy mondat végét. Elég egy elmulasztott
telefonhívás, egy rándulás az arcon, ami nem annak szól,
aminek hiszed, aminek hiszem. Elég volna, ha remélnél,
vagy remélnék valamit. Elég volna, ha elfelejtenénk
emlékezni, ha megpróbálnánk elképzelni, hogyan
volna jó, vagy legalábbis jobb, mint most.

Jobb, mint amilyen volt. Amikor az ablakból
a gesztenyefa zöld gömbjére láttunk. Most rozsdaszínűek
a levelek, távozott belőlük a nedvesség. A kijelölt idők
szigetek, nincs köztük átkelés, a forgalmat helyettesítik
a hasonlítgatások. A gesztenyefa napról napra változtatta
színét, napról napra fogyott a levelekből a víz.
De mi ezt nem láttuk. Mi szigeteken élünk, tegnap
az egyiken, ma egy másikon.  Elég volna, hogy
bármelyikünk megelégelje az örökös hasonlítgatást.

Hogy egyikünk elhiggye, az idő tenger, és a víz alatt
lehunyt szemmel belekapaszkodhat a holnap uszonyába.
Hogy van olyan hely, olyan magaslat, ahonnan le- és
fölnézve egyforma kékben fürdik minden. Mert épp ott
a legnehezebb lenni, ahol vagyunk. Abban a bőrben.
Ezen az örökké vízhiányos, félkész túlvilágon. Ott, ahol
talán szükség van ránk, talán nincs, ahol csak akkor lenne
maradásunk, ha el tudnánk hagyni az öleléseket,
és nem a bennünk lévő hiányra lennénk fölszögezve.

A hasonlítgatás olyan, mint egy betegség, amelytől
nem lehet szabadulni. Megtelepszik a szervezetben,
egy időre nyoma vész, aztán újra fellobban. Begyullad
a szem, mert látni akar. Védekezésül könnyezni kezd.
És a könny megint a tengerre emlékeztet, egy utazásra,
a nagy sólepárló medencékre, melyek több kilométernyi
hosszan sorakoztak a part mentén. A vizük barna volt, nem kék,
mint a tengeré.  A szem is ilyen medence. Ha elpárolog
belőle az idő, a láz fehér kristályai ott maradnak az alján.

A só betakarítása azonban nem a mi dolgunk. Aki két dolgot
összehasonlít,aki nyughatatlanságában egynél tovább számol,
soha többé nem tud megmaradni a bőrében. Bármiről beszél,
bármit tesz, a végsőkig futna előre, de nem tud, elvégre a bőrét
nem vetheti le. Ezért a testében itt is, ott is tüzek gyúlnak.
Nem kell hozzá még egy odavetett szó sem. Az ok, ha kell,
inkább egy szó, egy mozdulat elmaradása lehet. Ha az
amúgy is lefojtott szervezetben a hiány végképp
fojtóvá válik, a sejtekben öngyulladás következhet be.

Ilyenkor semmilyen mód nem segít, ahogy a test hűteni
szokta magát. A falak átégnek, és amit a testben léleknek
nevezünk, darabokra szakad. Kívül ennek csak annyi
jele van, hogy nyaktájékon és lejjebb a mellen piros foltok
ütköznek ki, a bőr márványszerűvé válik. De belül az agyat
a leggonoszabb gondolatok járják be. Az ember annak
a halálán töpreng, akit szeret. A test és a lélek halálüzemre tér át.
Nem lehet tudni, mennyi idő telik így el. Pedig ilyenkor épp
az idő a legfontosabb.  Egyre sötétül odabent minden.

Egyre sötétebb lesz. A medencék alján a lerakódás még
láthatatlan, fölötte a víz mozdulatlan, sárszínű. Mozdulatlanul
fekszik odabent valaki. Nem tudja, mit tegyen. Rémült időtlenség.
És akkor nem ő, valaki más belőle imádkozni kezd. Új testet kér.
A testben, akármi az, új lelket. Nem képes végigmondani.
És nem biztos, hogy szeretné. De úgy látszik, már ennyi is elég.
A homlok és a hát verítékben mosdik. Sótlan, hideg veríték.
És a lélek máris úgy tesz, mintha semmi köze nem volna
az egészhez. Ő csak meg akarta tudni végre, milyen a só íze.