azért vagyok ma itt, mert tavaly Radka Denemarková a Lélegzethinta című regényem fordításáért elnyerte a Magnesia-díjat. Nagyon megörültem ennek a hírnek. Helyeslem, hogy a Magnesia-díjjal fordítókat is kitüntetnek. Ugyanis a fordítás önálló művészet. Én magam nem vagyok rá képes, annak ellenére, hogy tökéletesen beszélek románul. Mert a fordítás nem csak behelyettesítést jelent, vagyis azt, hogy megtaláljuk az idegen nyelvű kifejezéshez a saját nyelvünkön ismert szót. Ugyanis a szó a megfelelő kell legyen—és ez sokkal bonyolultabb. Az eredeti hangján kell újra megszólaltatni. A fordítás művészete abban áll, hogy megvizsgáljuk, miként látják a szavak a világot. A fordítás belső szükséglet, ami a teljesen mást a lehető legközelebb hozza az eredetihez. Roppant nehéz ehhez ennyire testközelbe kerülni. Hatalmas művészet.
Elég későn tanultam meg románul—15 éves koromban, amikor egy kis faluból a városi gimnáziumba kerültem. Ám a román nyelvben csak néhány évvel később kezdtem otthonosan mozogni, amikor az egyetemre jártam, majd amikor egy gépgyárban dolgoztam. A gyárban olyan frissen importált gépek leírását fordítottam németről románra, amelyek működését nem is értettem. Szóról szóra fordítottam, gépiesen. Ám egész álló nap kénytelen voltam románul beszélni, mert senki sem tudott németül.
Egyik nyelvből a másikba átültetve egy és ugyanaz a tárgy minden alkalommal átváltozik. Emiatt jöttem rá, hogy az anyanyelvre minden erőfeszítés nélkül teszünk szert. Olyan hozomány ez, amelyhez észrevétlenül jutsz hozzá. Amit egy később bekapcsolódó, máshonnan érkező nyelv bírál fölül. Az anyanyelv feltétel nélkül, közvetlenül van jelen, akár a saját bőrünk. És ugyanolyan sebezhetővé válik, ha mások alábecsülik, figyelmen kívül hagyják, vagy akár megtiltják a használatát. Egyáltalán nem volt könnyű Romániában a német nyelvjárást beszélő falu és az iskola silány irodalmi német nyelve után a román államnyelvet használni. Az első két városon töltött év alatt jóval könnyebben találtam meg a keresett utcát az idegen környezetben, mint a megfelelő szót az államnyelven. Úgy viszonyultam a román nyelvhez, mint a zsebpénzemhez. Alighogy csábítani kezdett egy tárgy a kirakatban, máris elfogyott a pénzem, amivel megvásárolhattam volna. Sok szót nem ismertem, és az a kevés, amit mégis, nem ugrott be a megfelelő pillanatban. Ellenben ma már tudom, hogy ez a tétovázó, lassú haladás, mely a saját értelmi szintem alá kényszerített, ugyanakkor időt is adott ahhoz, hogy megcsodáljam a tárgyak átváltozását a román nyelvben. Tudom, hogy szerencsésnek mondhatom magam emiatt. Mert például egy másik szemszögből, a román felől nézve a fecskét rândunica-nak, SORBANÜLŐCSKÉnek nevezik. A madárnévvel elmondják azt is, hogy a fecskék sorban, szorosan egymás mellett ülnek a dróton. Még mielőtt a román szót ismertem volna, minden nyáron ezt láttam a falumban. Elállt a lélegzetem, hogy ennyire szépen lehet megnevezni a fecskét. És egyre gyakrabban fedeztem fel, hogy a román nyelv érzékibb, az érzékenységemre pontosabban rászabott szavakkal rendelkezik, mint az anyanyelvem. Sem szóban, sem írásban nem akartam többé elszakadni az átváltozások e láncolatától. Könyveimben még egyetlen mondatot sem írtam le románul. De a román magától értetődően és állandóan velem van az írásban, pillantása szememben lakik.
A képek a nyelvek közötti térben születnek. A tárgyakat a beszélő minden egyes mondatban sajátos módon veszi szemügyre. Minden nyelv másképpen látja a világot, és teljes szókincsét ezen a sajátos látásmódon keresztül találja meg, és sajátos módon fűzi be a nyelvtani hálójába. Minden egyes nyelvben más tekintetek rejlenek a szavakban.
A másik ok, amely miatt képtelen vagyok fordítani, a nyelv iránti bizalmatlanságomban rejlik. Amikor a kivándorlást megelőző napon a legjobb barátnőmmel elbúcsúztunk—átöleltük egymást és arra gondoltunk, hogy soha többé nem fogjuk viszontlátni a másikat, mert soha többé nem térhetek vissza Romániába, ő pedig sohasem hagyhatja el az országot—sehogyan sem tudtuk elengedni egymást. Egymás után háromszor lépett ki az ajtón, de újra és újra visszajött. Csak a harmadik visszatérés után távozott végleg, néztem, ahogy egy teljes utcahossznyit haladt előre. A nyílegyenes utcán egyre kisebbnek, és különös módon a távolság növekedésével egyre fényesebbnek láttam világos színű kabátját. Nem tudom, hogy a februári nap téli napsugara sziporkázott-e, egy könnycseppen keresztül tükröződött szememben, vagy csak a kabát anyaga csillant meg—ám egy dolgot mindenképpen tudok: bámultam a barátnőm után, és távolodás közben úgy csillogott a háta, mint egy ezüstkanál. Intuitív módon az elválást így tudtam egyetlen szóban összefoglalni. És azt a pillanatot is így lehet a legpontosabban leírni. Ám mi köze az ezüstkanálnak a kabáthoz? Az égvilágon semmi. És az elváláshoz szintén ugyanannyi. De a költői képben szükségük van egymásra.
Ezért nem bízom a nyelvben. Mert tapasztalatból tudom: ahhoz, hogy pontos lehessen, el kell vennie valamit, ami nem az övé. Sokat tűnődöm azon, hogy vajon miért annyira enyves kezűek a szóképek, miért sajátítanak ki a legjobb hasonlatok olyan tulajdonságokat, amelyek rájuk nem érvényesek. Akkor kerülünk közelebb a valósághoz, ha tetten érjük a képzeletünket. Ha az egyik érzéki benyomás mintegy kifosztja a másikat, ha egy tárgy magához ragad valami olyasmit, ami egy másiké, és elkezdi használni—amikor olyan dolgok, amelyek a valóságban egymást kizárják, egy mondatban mégis hihetővé válnak, a mondat csak akkor képes mondani valamit a valóságról.
Boldog vagyok, amikor ez sikerül nekem.
