Az ember Auschwitz utáni életében, bármilyen hosszú is, minden pillanatában, zsigereiben és lelke minden rejtett zugában, ha el akarja nyomni, ha beszél róla, ott van a háttérben: Auschwitz.
Sok évtizedes szorongás, habozás és készülödés után végre 2003. július 1-jén Auschwitz-Birkenauba utaztam, pontosan ötvenkilenc évvel azután, hogy 1944. július elsejének hajnalán Birkenauba érkeztem. Egyedül akartam szembenézni mindazzal, amire emlékeztem. Úgyis mondhatnám, hogy hazamentem Birkenauba. Ha primitív törzsek tagjai magukkal viszik öseik csontját, mert ott érzik magukat otthon, ahol együtt vannak halottaik földi maradványaival, ha ott van az ember gyökere, ahol halottai fekszenek a temetöben, akkor nekem soha nem lett volna szabad eljönnöm Birkenauból. Nem csak legszűkebb családom hamvait borították ott a mocsárba, de ha összeszámolom a nagycsalád veszteségét, nem vagyok messze az ötventöl. Nemegyszer jutott eszembe, hogy cserbenhagytam öket, nekem is ott a helyem köztük, hamuként a mocsárban.
Féltem ettöl a találkozástól.
A találkozástól a jól ismert tájjal, a mocsárral, a barakkrengeteggel, a villamos árammal telített, tüskésdróttal szegélyezett kerítésekkel, a lágert körülvevö galambdúcokkal, amelyekböl az örség leselkedett ránk szüntelenül, a kietlen környezettel, ahol egy fűszálnak nem volt maradása, mert naponta több tízezer láb taposta ki.
Féltem, hogy újra át kell élnem azt a feszültséggel terhes, ordítással, kíméletlenséggel, kosszal, bűzzel, zsúfoltsággal, éhezéssel, szomjazással, másodpercenkénti megaláztatással teli légkört, azt a megmagyarázhatatlan rossz érzést, amelyet a bizonytalanság, az esetlegesség, a céltalanság vált ki az emberböl, mindazt, amit nekem Birkenau jelent.
A találkozás megdöbbentö volt.
Amit láttam, nem érintett meg.
Auschwitzból turistaparadicsom lett, egy minösíthetetlenül rossz orosz filmmel, amely inkább elfedi, mint feltárja azt, ami ott volt. Birkenauban a levegö kellemes és tiszta volt, a táj teljesen ismeretlenné vált, langyos szellövel fogadott, a zöld fűvel gazdagon borított rét nyugalmat árasztott, a fűböl vadvirágok kacsintgattak rám, béke és nyugalom honolt mindenütt. A nyájat kerestem szememmel, a furulyázó bojtárgyerekkel, ez illett volna ebbe az idilli tájba, helyette furcsa formájú kéményerdöt találtam: a hajdani barakkokon végigfutó és kéményben végzödö fűtés maradványait. Hová lett a Lagerstrasse, az Appelplatz? A tájkép egyik végén, mint egy barokk kertben, romok: a felrobbantott krematórium omladéka.
Soha nem voltam itt.
Arra gondoltam, hogy ha nekem, aki itt éltem meg a legmegrázóbb eseményeket, melyek egész sorsomat befolyásolják és lidércnyomásként ülik meg lelkemet amíg élek, ennyire nem mond semmit ez a helyszín és nem adja vissza azt, ami itt valóban történt, akkor egy „outsidernek" mit tud nyújtani?
Hogyan lehet ma elmondani, elmagyarázni, megmutatni, éreztetni, átadni azt, ami Auschwitzban, Birkenauban hatvan évvel ezelött történt?
Mindenkihez szerettei állnak legközelebb, akik öszinte érdeklödéssel kérdeznek, nemegyszer magukban hordozva a másodgenerációk lelki betegségeit és torzulásait. De van öszinte érdeklödés azok részéröl is, akik személyükben nem érintettek, csak magyarázatot szeretnének találni arra, ami megmagyarázhatatlan.
Számomra az, hogy nincs a felrobbantott krematóriumok elött egy kötábla magyar nyelvű szöveggel is, amely tudtára adná az egész világnak, hogy ezekben a krematóriumokban 1944 áprilisától kezdve rekordidö, ötvenegy nap, alatt – a legújabb adatok szerint – háromszáznegyvenezer zsidó magyart égettek el, nemre és korra való tekintet nélkül. Ami késik, nem múlik. Bízom abban, hogy ott leszek, amikor ezt a kötáblát felavatják.
Hányan élünk még ma, akik emlékezni tudunk?
Naponta százával halnak meg közülünk, a legfiatalabb is hetven felett van, de többnyire túl vagyunk a nyolcvanon.
Az én emlékeim is, mint mindannyiunkéi, kitörölhetetlenek, és évtizedekig kellett minden energiámat arra fordítanom, hogy ha van a tudatalatti alatt még néhány réteg, a legmélyebb alá kényszerítsem öket.
Ki emlékszik még velem együtt a levegöben szinte tapintható állandó feszültségre, amelyben nem lehetett tudni, milyen katasztrófa történik a következö pillanatban? Kinek van még a fülében az örökös üvöltözés? Auschwitzban nem beszéltek. A Capók, a Blockältesték, a Stubendiensték, az SS-legénység, az örség, de még a teherautósoförök is csak egy módon tudtak megnyilvánulni: ordítozva.
Ki emlékszik még a zsúfoltságra, amelyben egy métert sem lehet úgy menni, hogy valakibe bele ne ütközzek? A hajnalban és este órákon át tartó Appelekre? A hegyes bazaltkövel kirakott Lagerstrasséra, amelyen égnek nyújtott karral térdelünk, ha nem stimmel az Appel, és addig, amíg meg nem lelik a „bűnöst" – aki lányát vagy anyját találja meg a másik lágerben, és átmegy hozzá –, és amíg mindkettöt agyon nem verik a szemünk láttára.
Ki emlékszik még a mocsárra, mint egyetlen hozzáférhetö vízforrásra, amely csak azért van ott, hogy még jobban szenvedjünk, mert koszos, bűzös és fertözött, és nem lehet inni belöle? Ki mondja meg, hogyan lehetett kibírni, hogy a július/augusztusi höségben, amikor a tűzö napon kellett ülnünk naphosszat, mert a barakk csak alvásra szolgált, nem ittunk belöle?
Ki emlékszik még a lajtra és az azt megtöltö soförre? Valamikor, amikor a mi lágerünket – a BIIc-t – építették, elhelyeztek benne egy víztárolót, amelyet talán száz emberre méreteztek. Ezt a tárolót naponta feltöltötték. Akkor azonban több tízezren éltünk a BIIc-ben, vizünk nem volt, és a soför, aki a vizet hozta, korbáccsal ütötte-verte a szomjazó tömeget, amikor megvadult csordaként rohantunk a lajthoz. Legkedvesebb szórakozása az volt, hogy kiüsse a vizet azok kezéböl, akiknek valami csoda folytán sikerült edényüket belemártani a lajtba.
Ki emlékszik még az örökké nehéz levegöre, a blokkunktól nem meszsze füstölgö kéményekre, és amikor Capoinktól azt kérdezzük, hol vannak azok a családtagjaink, akik nincsenek itt velünk, röhögve mutatnak a füstre, és azt mondják: ott!!! De mi nem hiszünk nekik, azt mondjuk, miért ilyen kegyetlenek, miért mondanak nekünk lehetetlen dolgokat, miért akarnak nekünk a Capók még külön szenvedést okozni!?!
Emlékszem Sosankára, Blockältesténkre, aki öt testvérével 1942 telén érkezett Csehszlovákiából Auschwitzba, amikor blokkjaink helyén nem volt még semmi, csak hó, hó és hó, körülöttük a kutyák, távolban az SS-barakkok. ök kezdték a tábort építeni. A hóban dolgoztak, hónapokig csak hóval tudtak mosakodni, és sehol nem tudtak megmelegedni. A hat testvérböl egyedül ö maradt életben. Ma már tudom, miért mutogatta nekünk a füstöt. Ember maradhatott-e az, aki csak egyetlen napot is töltött Auschwitzban? És milyen ember lett abból, aki eltemette öt testvérét, és elmondhatatlan fizikai szenvedés, megaláztatás és egy életen át nyomasztó gaztettek árán életben maradt? Mert Auschwitzban életeken és hullákon kellett átgázolni ahhoz, hogy éveken át életben lehessen maradni, de közben embernek megmaradni nem lehetett.
Ki emlékszik még arra a Blockältestére, aki naphosszat a barakkja ajtajában állt és tébolyultan ordította: Én politikai fogoly vagyok! Én politikai fogoly vagyok! – mert így akartra magát kiemelni az öt körülvevö nyomorult tömegböl, de nem auschwitzi szemmel nézve is olyan kövér volt, mint egy disznó, mivel elzabálta a foglyok elöl a fejadagjukat. Azt nem szégyenlette.
Ki emlékszik még a Revierre, amely két blokkal volt odébb az enyémtöl, ahová minden Appel alkalmával pokrócban hozták a hullákat. Boldogan fedeztem fel egy napon, hogy Horváth Kató néni, debreceni gyermekorvosunk is ott van a Revierben, orvosi minöségben. Nagyon szerettük Kató nénit, kedves, aranyos teremtés volt. Bennünket, gyerekeket, ha betegek voltunk, felnött számba vett, mindig elmagyarázta, hogy mi bajunk van, hogyan kell ellene küzdenünk. Ha szúrni kellett, elöre megmondta, hogy fájni fog egy kicsit, de ettöl gyógyulunk meg. Biztonságérzetet adott, hogy Kató néni ott volt tölem kétbarakknyi távolságra. Amikor azonban engem is elért a járványos dizentéria, és rohantam hozzá a Revierbe, üvöltve dobott ki onnan, és amikor már kipenderített, akkor is azt ordította utánam, hogy meg ne lássalak itt
még egyszer, mert kipofozlak innen!!! Azt hittem megbolondult, pedig csak menteni akart.
Ki emlékszik még az ételosztásra? Az edényre, amelyet a deportáltak csomagjaiból szedtek ki. Egy edény egy ötös sor tulajdonát képezte. Egy lábasból, egy fazékból vagy egy csajkából ettünk öten, evöeszköz és mosogatási lehetöség nélkül, természetesen. Kupacokban klórmész volt szétszórva lágerünk egész területén, ezt használtuk mosogatás helyett, víz nélkül, mert az nem volt. Még ma is, ha megérzem a klór szagát – sajnos, ha kifolyik egy kádnyi víz, árad belöle a klórszag –, rögtön Auschwitzban vagyok.
Ki emlékszik az utolérhetetlen auschwitzi konyha remekeire? Reggel valamiféle löttyöt kaptunk a közös csajkánkba, amelyet kávénak csúfoltak, és amelyet úgy ittunk meg, hogy elöször mindenki két kortyot ivott, aztán talán még két kortyot, és ha még maradt valami a löttyböl, jutott mindenkinek még egy korty. Mi még nem voltunk átitatva az auschwitzi farkastörvényekkel, mi azért számoltuk a kortyokat, hogy mindenkinek egyformán jusson.
Mindenki, aki Auschwitzban volt, emlékszik az auschwitzi recept szerint készült Dörrgemüsére. Polgári körülmények között szárított hozzávalókból elöállított ízletes fözelékröl van szó. Auschwitzban nem lehetett tudni, mi van a kondérban, valóban fű, fa, faág, falevél és ismeretlen eredetű hozzávalók ehetetlen elegyét kaptuk enni. De addig beszéltünk egymásnak, hogy erösnek és egészségesnek kell maradnunk, amíg egymásba nem diktáltuk csajkánk tartalmát. Volt azonban egy étel, amelyet a legnagyobb megeröltetés árán sem tudtam lenyelni: az édes kását. Ma sem tudom, milyen módon és miböl lehetett elöállítani. Olyan édes volt, hogy egy falat után émelyegni kezdtem töle, és akármilyen éhes voltam, nem tudtam lenyelni.
Mindenki, aki Auschwitzban volt, nem tudja elfelejteni a küblit.
Külön megaláztatásunk módszeres eszközévé vált, hogy a buzgó ma- gyar hatóságok jóvoltából nem egészen két hónap alatt Auschwitzba
zúdított négyszázharmincezer ember fogadására a tábor nem volt fel- készülve. Az eredeti építési tervek tanulmányozására nem volt módom, azt azonban tapasztaltam, hogy a gondosan megtervezett halálgyár funkciójának zökkenömentes végzése – az idötényezö figyelembevételével – tizedennyi emberrel lett volna a „project"-nek megfelelöen ideális. Mi azonban legalább tízszer annyian voltunk, és ennek következtében tízszer kevesebb latrina volt a kelleténél.
Így lépett működésbe a kübli.
Úgy is mondhatnám, a kübli volt az elölatrina, vagy úgy is, hogy minden teli küblinek el kellett jutnia a latrinába. Az elöbb említett számbeli túltelítettség folytán kübliböl sem volt elég, és hozzátartozik az auschwitzi tájképhez, hogy a kübli soha nem volt üres, mondhatnám úgy is, hogy a kübli mindig tele volt. Ahhoz, hogy használni lehessen, ki kellett üríteni. Tehát fel kellet emelni, ami a gravitáció törvényei folytán azzal járt, hogy tartalma a legnagyobb elövigyázat mellett is kiloccsant: a kezünkre, lábunkra, ruhánkra. Aztán, a latrinához érvén a küblivel, enyhén meg kellett billenteni, hogy a tartalom befolyhasson a helyére, ami elkerülhetetlenül azzal járt, hogy ismét találkozni kellet a kübli tartalmával, amely ráfolyt a kezünkre, lábunkra, ruhánkra. Víz, szappan, törülközö nem létezett Auschwitzban.
A szenvedést és megaláztatást nem lehet, és nem akarom elfelejteni, sem én, sem a társaim. De hogyan lehet átadni még legközelebbi szeretö hozzátartozónknak is a „mi" Auschwitzunkat, az „én" Birkenaumat, ha nem voltak akkor ott, amikor én?!?
Ott, ahol egyetlen fűszál nem tudott megmaradni, ott, ahol hegyes, szürke kövek jelezték a Lagerstrassét, ott, ahol Appelt álltunk ájulásig, most a természet uralkodik.
Emlékeinket az igazi Auschwitzról, az igazi Birkenauról, mindörökre be- nötte a fű.
