Egy megjelent regény-töredékem, melyet gyengének találok: felvetődik a kérdések kérdése—élet legyek-e vagy mű? Szinte matematikai pontossággal lebegek a két pólus között—nem élek és nem vagyok „mű", minden, amit írok az élet és a mű biológiai átmenetére vonatkozólag tanulságos csupán, arra, ami, mondjuk, Montaigne és a lincolni katedrális között van. Az életemet csak akkor vállalhatnám teljesen (a „művel" szemben), ha az az élet aszkétikus és vallásos élet volna—különben elviselhetetlen. Az élet mint „rettenetes metafizika" vagy mint „szédítő metafora"? Egy ölelésem például vagy nagy szcéna a morál misztérium-katedráján—test és lélek, bűn és megváltás, Krisztus és örökkévalóság bábszínházi drótjai rángatják nyelvemet, karomat, léptemet—avagy csak díszes ornamentika, színek, erők, irracionális formák valamilyen harmóniája. Tény, hogy amilyen zsarnoki teljességben jelen van testemben a legortodoxabb katolikus erkölcs és minden pillanatomat átitatja—éppolyan passzív is; megszegem. Tehát életemet mint életet témaként nem vállalhatom. Mikor borotválkozom, még nem tudom, hogy spanyol misztikus, expresszionista építész vagy szingliző teniszpartner leszek-e.
Rossz idő: negatívum. Nyárra-kopasztott, áthúzott, átnaftalinozott lakás: negatívum—olyan, mint a templomok nagypénteki oltárfosztottságkor. Az otthon: nincs-e benne megint minden életkérdés? „Otthon", mint freudista konstrukció: mű-méh és mű-genitália—otthon, mint az örök béke és Istenbe-értség előképe; otthon, mint az énem sémája, tér-testvére; otthon, mint család és morál bálvány-kalickája; otthon, mint az állandó kísérleti „külvilág" és „nem-én", az örök miljő; otthon, mint a „geworfenheit"; otthon, mint a siető sír. Édes otthonom, mennyit szidlak, gyűlöllek s mikor így összevissza takarnak-tépnek, hogy szeretlek, hogy sajnállak. Kulissza vagy, állandó vagy, idő vagy: az egyetlen pozitívum bennem, nélküled szétfolynék: valami fordított Dorian Gray–arckép: örökké egy-az maradsz, míg én köddé relativizálódom szét. Te lámpa, kép, dívány: te vagy az arcom, az egyetlen arcom s mikor nyáron összeflastromoznak: nincs arcom, csak lelkem s ezért vagyok beteg. Nyár-kezdet—mindig tér-fosztottság és idő-fosztottság számomra. Szabadságon vagyok, csinálhatok, amit akarok: előttem két üres hónap, úgy látszik, mintha időt kaptam volna, pedig épp ellenkezőleg—radikálisan megfosztottak az időtől. A lakást letakarták—radikálisan megfosztottak a tértől. Oh la charmante poupée de la négativité!
Vannak, akik állítólag pihennek nyáron—én a kínok kínját élem át. Magamra vagyok utalva s az ember magából semmit sem meríthet. Pascali horror az egész szezon: nem a külső ürességtől, hanem a belső ürességtől. A metafizika a legtapinthatóbb biológiai formában—ez a nyári programom. Tér, idő, élet, betegség, morál: efféle filozofikus fogalmak élnek bennem, illetőleg ezekkel azonosulok, bennem testesülnek meg, semmi egyéb foglalkozásom nincs. Reggeltől estig helyek vagyok, reggeltől estig múlások vagyok—à la Proust, à la St. Augustin. Intenzitás és nemlétezés paradox, őrjítő világa ez. Nihilizmus és ultra-intellektualista elemzés kettős ösztöne zakatol bennem. Vad konfesszió-tervek, princípium-bányászás—és link csavargás, impresszonista naplopás.
A nyár az egyetlen évszak, amely létezik, a többi három csak kalendáriumi konvenció—ezért kellene egyszer megírni a Completa Aestatis Morphologia-t; talán idén. A „legemberibb" időszak. Mért mondom annak: néha a legabszurdabb helyzetünket érezzük különlegesen emberinek, néha meg a legbanálisabbat. A nyár abszurd. Minden meztelen struktúrájában és szemérmetlen lírájában áll előttünk nyáron pl. az idő: az ismétlődés, az örök ugyanaz („tavaly is itt voltunk": mekkora csoda e szavakban), a lét tradicionális, monoton ritmusa s ezen álmodozó pillérek mellett, ezekkel szemben a szabadság, a „kiruccanás", a nagy szökés örök ingerei és tényei: múlt sohasem olyan isteni fokon és áhítatosan nem múlt, mint nyáron (kozmikus refrén)—szabadság, új ötlet, új flört, eszkapád nem olyan elemi módon új, sikítóan vita nuova. Az időben új és az időben ősi: ez valami langyos keveredésben él a többi három évszakban.
A házastársak a szüleikhez mennek: feleség és szülő legyőzhetetlen és végzetes konkrétumai emelkednek ki a nyár metafizikai üveg-kagylójából. Csupa ősi mítosz és babona, csupa rafinált modern kísérlet, szikrázó szofisztika.
Képkiállításon semmi élmény: negatívum. Micsoda irtózatos halmaza a műveknek, melyek abszolút semmi hatást nem tesznek—„nagy" művészek tengernyi unalmas alkotása. Ez életem leglehangolóbb eleme. A mindennapi élet „közönyös" jelenségei és kísérői nagyobb szenzációk számomra. Egyszer definiálom szenzációm kellékeit.
Két könyvesboltban könyveket lapozok: gyilkos, könnyfakasztó unalom. A művészetben ne keress örömet: hányszor mondtam ezt már magamnak és olyan hülye vagyok, hogy még mindig belenézek könyvekbe, képtárakba. Hazahozom Brunner zürichi teológiaprofesszor kis könyvét: Vom Werk des Heiligen Geistes. Autóbuszon váltakozva nézem ezt és a szemben ülő nőt. A ruháját: mellén vörös blúz-ráncok, mint egy félig nyitott legyező. Voilà—mégiscsak ez az elemem, ez hat, ez élmény, ez a pár piros ránc. Egész létem egy óriási fóbia-kristály, nincs bennem más, mint fóbia (ha nem lett volna nemrégiben Freud-divat, persze nem általánosítanék ilyen mohón) s ezek legfontosabbja a „Denkphobiá"-m: azért tapadok ilyen őrjöngő ihlettel és intenzitással tárgyak (elsősorban virágok és női ruhák) külső rajzához, mert a rajz, a színes forma, a vonal számomra a százszázalékos gondolat-pótlék, illetőleg a lélek transz-gondolkozó állapotának kifejezője: az igazi precízió. A rajz nem téves és nem igaz; a rajzban valóság és szimbolikus nyitottság egyek. Az érzékelés tana: az a nagy tan. Denkfóbiám neurózis és igazság is egyszerre.
