Találkozás

Péter Nádas

Artwork by Miko Yu

Szereplők
MÁRIA
FIATALEMBER

Zenészek
Csembalista
Csellista
Lantos

A zene: Ahol a dialógushoz zene csatlakozik, a szavakat nagybetűvel jelöltük. Ha csak egy-két hang szólal meg, általában a zene a szó végén kezdődik és a következő szó elejéig tart; ezt csillaggal (*) jelöltük, hogy tudják a zenészek, hol kezdjenek játszani. De ezek a jelzések irányadó jellegűek: végleges helyüket és időtartamukat a zeneszerzővel és a rendezővel egyetértésben kell meghatározni.




A zenekari árok ezúttal nyitva van. Derengő mélyében a zenészek még nem foglalták el helyüket. Három kottapult kis fénye világít.

A zenekari árokban dobogó vagy valamiféle magasítás biztosítja, hogy amikor a zenészek helyet foglalnak majd hangszerük mellett, fejük a rivalda vonala fölé emelkedjék, s így a játék ideje alatt látványként is állandóan jelen legyenek. A három hangszer, a csembaló, a cselló és a lant együttese, éppen úgy, miként a korai barokk operában, a mondatok elején, tartalmilag fontos szövegrészek indításánál avagy valamilyen kiemelt jelentőségű szónál, felkiáltásnál vagy különös hangsúlynál, egy akkordot fog megütni, és ezt a hármashangzatot bizonyos esetekben egészen a következő jelzésig, a következő váltásig tartja, continuót játszik tehát.

Ám hangsúlyozottan fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a continuo akkordjait nem kísérőzeneként, illetve nem zenei aláfestésként kívánom alkalmazni. Úgy képzelem, hogy a continuo akkordjai helyi értékük szerint kiegészíthetik, fokozhatják, cáfolhatják, folytathatják, megsemmisíthetik, ellenpontozhatják vagy elmélyíthetik az adott szövegrészben megnyilvánuló érzelmi tartalmakat, de ugyanakkor a szövegtől független önállósággal is rendelkezniük kell, nagyobb léptékű egésszé alakuló, tehát egyenrangú zenei szerkezetet kell teremteniük, s így ennek a szerkezetnek mintegy drámai módon szembe is kell fordulnia a szövegből épülő szerkezettel.

Nagyon lassan, méltóságteljesen megy föl a függöny.

A színpadon egészen kicsi szoba.

A szoba bal oldali falánál fehér vaságy. A simára és élesre rendezett ágynemű hófehér piké-takaróval van letakarva. Az ágy fölött egyszerű feszület. Az ágy mellett, a nézőtérrel szemközti falnál fehérre festett vas éjjeliszekrény, egy ajtaja, egy fiókja van. Az éjjeliszekrényen csiszolt pohár, a pohárban vörös bor.

Fehérre meszelt, üres falak.

Közvetlenül az éjjeliszekrény mellett pirosra mázolt ajtó, amely nyitva áll; mintha behavazott tájra vagy magára a fehér semmire nyílna: bizonytalanul végtelen, fehér tér látható, helyesebben érezhető mögötte. Az ajtó másik oldalán kályhaezüsttel bekent vaskályha, a vaskályhán elektromos kávéfőző. A kályhacső és a fal között kifeszített dróton nagy, puha, fehér törölköző.

A mennyezetről egyetlen szál zsinórón villanykörte lóg, ragacsos légyfogó van mellé akasztva. A villany nem ég. A színpadon bántóan erős, fehér fény, ami a játék ideje alatt nem változik.

Ami még fontos: a zenészek fekete estélyi ruhát, illetve frakkot viselnek, MÁRIA is fekete estélyi ruhában van; csupán a szemüveges fiatalember jelenik meg egyszerű utcai öltözékben: farmernadrág, kockás flaneling, rövid irhabunda.

A színpad közepén, pontosan a zenészek feje fölött, egyszerű fehér szék. A széknek szinte a zenekari árok peremén kell állnia, árnyékban, mintegy a színpadi fények és a zenekari árok fényei között.

A széktől jobbra, valamivel hátrébb, fehér zománclavór, benne fehér zománckanna, vízzel.

* * * * * * *

MÁRIA mozdulatlanul ül a széken, szemben a nézőtérrel.

Nagyon hosszú csend.

Amikor a csembalista megjelenik a zenekari árokban és elfoglalja helyét a hangszernél, MÁRIA feláll, az éjjeli szekrényhez megy, kihúzza a fiókot, s egy szelencéből fehér port szór a vörös borba.

Megjelenik a csellista és a lantos, ők is elfoglalják a helyüket.

MÁRIA egy kanállal elkeveri a port a borban.

A zenészek hangolnak.

MÁRIA visszamegy a székhez, ismét ugyanúgy leül.

A zenészek hirtelen abbahagyják a hangolást.

Nagyon hosszú csend.

MÁRIA feláll, elindul a piros ajtó felé, aztán mintha valami hangot hallana kívülről, megtorpan, fülel, majd a kályhához megy, és a kávéfőző zsinórját bedugja a konnektorba.
Visszaül a helyére, vár, nem mozdul.

Nagyon hosszú csend.

A zenészek ismét hangolnak, legalább két vagy három percig, majd váratlanul abbahagyják, a lantos és a csellista helyet cserél, kicserélik kotta állványukat is, lehetőleg ügyetlenül.

A kávéfőzőből lassan csurogni kezd a kávé, sziszegve, gőzölögve, annak rendje és módja szerint kifolyik.
MÁRIA nem mozdul.

Nagyon hosszú csend.

MÁRIA feláll, a kályhához megy, kihúzza a kávéfőző zsinórját a konnektorból, s mintha valami hangot hallana kívülről, fülel, majd visszamegy a székhez és ugyanúgy leül.
 

Nagyon hosszú csend.

A nyitott ajtó mögött érzékelhető fehér térben, hátul, lenn, a tér mélyén, feltűnik a szemüveges FIATALEMBER feje, lassan emelkedik, már látszik a válla is, s ahogy emelkedi, úgy közeledik, már látszik a törzse, közeledik, emelkedik, nagyon lassan, végül az egész test látható már, de még mindig jön, jön; az ajtóban megáll.

MÁRIA: CSAK JÖJJÖN. HABÁR ABBAN REMÉNYKEDTEM, HOGY MÉGSE JÖN.

(FIATALEMBER nem mozdul.)

MÁRIA: DE AKKOR MÉGIS ÉPPEN JÓKOR KÉSZÍTETTEM BE A KÁVÉT. Már kifolyt.

(A 
FIATALEMBER nem mozdul.

MÁRIA lassan feláll, megfordul.

Nagyon hosszú csend.)

MÁRIA: Hát akkor, itt van.

(Szünet.)

Hát akkor, igen. Itt a fiú.

(Szünet.)

Megérkezett.

(Szünet.)

Félek, fázni fog.

(Nem mozdulnak, nézik egymást.

Hosszú csend.)

MÁRIA: Én leszoktam róla, hogy egyek. A kávé a mindenem. Nem gyújtottam be, mert azt akartam, olyannak érezze a szobámat, amilyen. Csukja be az ajtót, legyen szíves. Szándékosan nem gyújtottam be, olyan hideg legyen, amilyen lenni szokott. Csukva szoktam tartani, mert itt mindenki leselkedik.

(A FIATALEMBER belép a szobába, az ajtót becsukja, körülnéz.

MÁRIA nyújtja a kezét, kezet fognak, de MÁRIA nem engedi rögtön el, másik kezét is a FIATALEMBER kezére kulcsolja.

Hosszú csend.)

MÁRIA: Ha akarja, leveheti a bundáját. Úgy mégis kényelmesebb.

(Szünet.)

Bizonyára csodálkozik rajta, hogy ilyen szegényesen lakom, ám én teljesen elégedett vagyok..

(Szünet.)

Kíváncsivá tett, szeretném tudni, hogyan akadt a nyomomra. Majd elmeséli, jó?

(Hosszú csend.

MÁRIA elengedi a FIATALEMBER kezét.)

MÁRIA: Ha csak az utcán találkozunk, akkor is megismertem volna, s akkor még furcsább lett volna ez a találkozás, mert ha az utcán találkozunk, akkor a nyomába eredtem volna, és nem is tudott volna megszabadulni tőlem, töprenghetett volna, hogy mit akarhat ez a vén kurva itt velem, de én csak követtem volna, várva, mikor pillant hátra, hogy láthassam a szemét, mert engem az illem egyáltalán nem érdekel, és talán attól sem tudtam volna magma visszatartani, hogy a homlokára tegyem a kezem.

(A FIATALEMBER gyorsan leveszi a bundáját, mintha ezzel a mozdulattal akarná megakadályozni, hogy MÁRIA valóban a homlokához érjen.)

MÁRIA: A fogast az ajtón találja..

(A FIATALEMBER az ajtóhoz lép, a bundát a fogasra akasztja; az ajtónál marad.)

MÁRIA: Nem tud megszabadulni tőlem. HA JÖVETELÉNEK OKÁRA GONDOLOK, AKKOR MÁS NEM JUTHAT ESZEMBE.

(Hosszú csend.)

Mit akar?

(Hosszú csend.)

Hiszen a vendégem. Rendelkezzék az időmmel.

(Hosszú csend.)

MIT AKAR VELEM?

(Hosszú csend.)

TULAJDONKÉPPEN TEGEZNEM KÉNE, DE NEM TESZEM. HA NEM HASONLÍTANA ENNYIRE ŐREÁ, AKKOR TEGEZNÉM. AZ ORRA, A SZEME, A HOMLOKA ÉS SAJNOS A SZÁJA IS. HÚSZ ÉVE NEM CSÓKOLTÁK A SZÁMAT. A VÁLLAMAT SE. EL TUDJA KÉPZELNI EZT? ANNYIRA HASONLÍT, HOGY AZT HISZEM, JOBB LETT VOLNA, HA NEM TALÁLKOZUNK. NEM, EGYÁLTALÁN NEM FÉLEK. MERT A DOLGOKNAK ÍGY IS MEGVAN A MAGA FURCSASÁGA. MINDENRE KÉSZ VAGYOK. AZ AJTÓT BECSUKTA, ÉN KÉRTEM, S MOST MÁR BENNE VAGYUNK ABBAN A KÖZÖS IDŐBEN, AMIRŐL ELŐRE EGYIKÜNK SE TUD. KISZOLGÁLTATOTTNAK ÉRZEM MAGAM, S MAGA IS ÉPPEN ILYEN KISZOLGÁLTATOTTNAK ÉREZHETI MAGÁT. MERT CSAK AZ TÖRTÉNHETIK VELÜNK, AMI MEGTÖRTÉNHETIK. SEMMI MÁS. EZ TALÁN A CSUKOTT AJTÓK REJTÉLYE. MINTHA VALAMINEK MOST TÖRTÉNNIE ILLENE. AMÍG AZ AJTÓ NYITVA VOLT, REMÉLHETTÜK, HOGY NEM TÖRTÉNIK SEMMI SE. VAGY HA AZ UTCÁN TALÁLKOZTUNK VOLNA, MONDJUK VÉLETLENÜL, AKKOR TALÁN NEM IS SZEGŐDTEM VOLNA A NYOMÁBA, HANEM HAGYTAM VOLNA, HOGY MENJEN EL. MENJEN MIKÉNT EGY IDEGEN. MINTHA NEKEM ERRŐL A SZÁJRÓL NEM IS JUTNA ESZEMBE SEMMI. MEGTEHETTEM VOLNA, HISZEN NEM ISMER, ÉS ÉN SEM ISMEREM, S HA AZ ARCA ISMERŐS IS, AZT EL TUDTAM VOLNA FELEJTENI, HOGY ŐREÁ EMLÉKEZTETETT. AZ EMBER SZERETNÉ MEGKÍMÉLNI MAGÁT A SAJÁT KÍNJAITÓL. MINDENT EL TUDNÉK FELEJTENI. S HA MOST MÉGIS ITT VAN, HA MÉGSE SIKERÜLT ELKERÜLNÜNK, AKKOR AZT KELL MONDANOM, HOGY AZ EMBER NEM SZÍVESEN KEVEREDIK A KÍNJAIVAL TEGEZŐ VISZONYBA. MERT NINCSEN FELEJTÉS. S ÍGY LEGALÁBB EGY KIS TÁVOLSÁGOT SZERETNE FÖNNTARTANI. AMIT ÚGYSE LEHET. HÁT EZÉRT. UGYE NEM HARAGSZIK? UGYE, JOBBAN SZERETTE VOLNA, HA ÚGY FOGADOM, MINTHA EGY KICSIT AZ ANYJA LENNÉK? HOGY VAN A KEDVES ÉDESANYJA? KÖNNYEN IDETALÁLT?

FIATALEMBER:
IGEN.

MÁRIA:
Így viszont úgy tűnhet, mint valami szándékos kacérkodás. Az édesapját sem tegeztem. HA ÖLELT, AKKOR NEM BESZÉLTEM, NEM SIKÍTOTTAM, NEM BECÉZTEM. ÉS MOST IGAZÁN NEVETSÉGES LENNE AZT A LÁTSZATOT KELTENI, MINTHA ÖSSZETÉVESZTENÉM MAGÁT VELE. Pedig igazán összetéveszthetők. Csakhogy azért nem, mégsem, mert az édesapját olyan fiatalon nem ismertem, mint amilyen most maga. Ezért maga, most, csupán egy furcsa érzékcsalódás nekem. ÉRTI? Mintha kissé összekeverték volna bennem az időket. Bizonyára ilyen volt egészen fiatalon, s ha akkor találkozunk, de hiszen akkor nem találkozhattunk, talán az övé leszek, biztosan, s úgy valóban maga lenne a fiam, hiszen lehetne éppen, de akkor meg nem lenne ilyen, hanem egészen másmilyen, és akkor semmiképpen nem találkozhatnánk így, mert egy kicsit rám hasonlítana. Ebbe viszont jobb bele se gondolni. Szörnyű, még gondolatnak is. Mert akkor MI LETT VOLNA ADDIG MAGÁVAL? Gondolt már arra, s ezt csak azért kérdezem, mert ha már itt van, akkor szeretném megismerni a gondolatait, gondolt már arra, HOGY MENNYI MINDEN NEM TÖRTÉNIK MEG VELÜNK? SZERINTEM SOKKAL KEVESEBB DOLOG TÖRTÉNIK MEG VELÜNK, MINT AMENNYI NEM. Most például eljött ide, s ahogy mondja, egészen könnyen idetalált, én beszélek magának, mert ki vagyok éhezve arra, hogy beszéljek valakinek, és tulajdonképpen bárkinek, akár önmagamnak is, maga pedig türelmesen hallgat engem, s ezzel nagyon is szimpatikussá teszi magát, de nem gondol ara, hogy ezáltal mennyi mindenről lemond? Hogy helyette, mennyi minden mást tehetne? Hogy valamit tehetne A SEMMI HELYETT?

FIATALEMBER:
Nem, erre egyáltalán nem gondolok.*

MÁRIA:
És mivel érdemeltem ki ezt a lemondást? NEM ÉHES?

FIATALEMBER:
Nem, egyáltalán nem vagyok éhes.*

MÁRIA:
Kávét iszik?

FIATALEMBER:
Szívesen.

(MÁRIA az éjjeliszekrényhez megy, felemeli a kanalat, amivel az imént a fehér port keverte el a vörös borban, s mintha megint valami hangot hallana kívülről, figyel, aztán gyorsan lenyalja a kanalat és bedobja az éjjeliszekrény mögé.

Egymásra néznek.

Szünet.
  

MÁRIA gyorsan kinyitja az éjjeliszekrény ajtaját, két fehér porcelán csészét, két csészealjat, két ezüstkanalat és egy fehér porcelán cukortartót vesz elő, mindezt az éjjeliszekrény lapjára teszi, az éjjeliszekrény ajtaját becsukja.)

MÁRIA: NEM TUDJUK, HOGY MENNYI IDŐT KELL EGYÜTT TÖLTENÜNK, de abban az esetben, ha mégis megéhezne, nem kell szégyenkeznie, meg tudom kínálni. Kekszet ugyanis tartok itthon. A vendéget azért kínáljuk, tanította megboldogult édesanyám, hogy valamivel kárpótolhassuk az időért, amiről értünk lemond. Megfigyelte? Ez ősidők óta így szokás. Én évek óta senkit nem kínáltam. Senki nem adta egyetlen percét se nekem. Egyedül vagyok, de emiatt semmi fájdalmat nem érzek. Cukorral issza?

(MÁRIA a vaskályhához megy, a kávét az éjjeliszekrényhez viszi, a csészékbe tölti.)

FIATALEMBER: Nem, köszönöm, cukor nélkül iszom.

MÁRIA:
Én cukorral iszom. Sok cukorral. Foglaljon végre helyet.

(Szünet.

FIATALEMBER ismét körülnéz, tenyerét óvatosan végighúzza a fehér takaróval fedett ágyneműn, majd bizonytalanul a székhez lép, kicsit elfordítja a széket, és állva marad.
 

MÁRIA átnyújtja a csészét, felemeli a saját csészéjét is, egymással szemben állnak, nézik egymást.)

MÁRIA: Arra a kérdésre sem kell válaszolnia, hogy mi szél hozta erre. Egyetlen kérdésemre se válaszoljon.

(MÁRIA finom szórakozottsággal kavarja a kávét, nézik egymást.)

FIATALEMBER: ÉN NEM BESZÉLEK.

MÁRIA:
Amúgy se tudná elkülöníteni azt, amit valóban mondanék, attól, amit csupán gondolni látszok, de mégis gondolok.

(A FIATALEMBER, mintha a székre akarná tenni csészéjét; reszket a keze, küszködik.)

FIATALEMBER: NEM TUDOM KIMONDANI.

(Szünet; küszködik.)

FIATALEMBER: NEM TUDOM, MIT GONDOLOK.

(Szünet; küszködik.)

FIATALEMBER: MOST SEM EZT AKARTAM MONDANI.

(A székre helyezi a csészét, a kávé kilöttyen, a tenyerével letörli, ismét felemeli a csészét.)

FIATALEMBER: Nem sikerül.

MÁRIA:
MEGKÉRHETNÉM, hogy vegye le a szemüvegét egy pillanatra?

FIATALEMBER: Amit mondok, azt nem gondolom. Amit gondolok, azt nem tudom kimondani. Most például ezt gondoltam és sikerült kimondanom. De ez egy hülyeség.

(Szünet; a FIATALEMBER küszködik)

MÁRIA: Megkérhetném, hogy mondja meg, MIÉRT JÖTT IDE?

FIATALEMBER:
Sikerült kimondanom, hogy amit mondok és gondolok, az hülyeség. Hülyeség. Ezért nem beszélek.

MÁRIA:
MEGKÉRHETNÉM?

FIATALEMBER:
De ezt sem tudtam helyesen kimondani.

(Hosszan nézik egymást; a FIATALEMBER a jobb kezéből átteszi a csészét a bal kezébe, leveszi a szemüvegét.)

MÁRIA: HA VALAKIT CSÓKOL, AKKOR LEVESZI, nemde?

(A FIATALEMBER visszateszi a szemüvegét és a kávéscsészét ismét átteszi a jobb kezébe.)

MÁRIA: MEGMONDANÁ, NEM?

(Hosszú csend.)

MÁRIA: Szemüveg nélkül kifejezetten csinos fiú. HA BÁTRABBAN AKARNÁM KIFEJEZNI MAGAM, AKKOR SZÉPNEK MONDANÁM. Gondoltam magára, sokszor is.

FIATALEMBER:
Honnan tudhatta, hogy jönni fogok?

MÁRIA:
GONDOLTAM MAGÁRA, SOKSZOR IS, mert tudtam, hogy él és kikövetkeztettem az életét, habár igazán nem sejthettem előre, hogy találkozunk. AZ ANYAJEGY KIFEJEZETTEN CSÓKOLNIVALÓ A NYAKÁN. Engem úgy neveltek, hogy a vendéghez illő számú kérdést kell intézni ahhoz, hogy fontosnak érezhesse magát, ám kerülendő a tolakodás. HA VISZONT ANYAJEGY VAN A NYAKÁN, AKKOR LENNIE KELL A MELLÉN ÉS A HASÁN IS. Eltaláltam?

(A FIATALEMBER figyelmesen hörpint a kávéból.)

MÁRIA: A neveltetés, legyen az bármilyen, s az enyém igazán nem volt egy utolsó, semmiképpen nem múlik el nyomtalanul. Csupán fölöslegessé válik, mint annyi mindent. Most magának huszonöt évesnek kell lennie, ÉS A TESTÉNEK MINDEN VALÓSZÍNŰSÉG SZERINT GYÖNYÖRŰ FORMÁI VANNAK. Mutassa a kezét.

(A FIATALEMBER kiissza a kávé maradékát.)

MÁRIA: Sejtettem, hogy szép keze van, az édesapjának is nagyon szép volt a keze. A COMBJA CSAKNEM HATALMAS, S CSUPÁN A MEDENCÉJE SZÉLESEBB ANNÁL, HOGY TELJESSÉGGEL ARÁNYOSNAK LEHESSEN MONDANI, AMI ÁLTAL AZTÁN A HASA IS HANGSÚLYOSABBÁ VÁLIK ÉS AZ ÁGYÉKA KISFIÚS BÁJJAL KICSINEK MUTATJA MAGÁT.

(Nagyon hosszú csend.)

MÁRIA: Erről meséljek?

(Szünet.)

Ez már a történethez tartozik.

(Szünet.)

Vagy nem akarja, hogy meséljek erről?

(A FIATALEMBER küszködik, nem tud válaszolni.)

MÁRIA: AKKOR MINEK JÖTT IDE, minek?

(Szünet.)

Valahogyan el kell kezdenem.

(Hosszú csend.

MÁRIAFIATALEMBER hez lép, kiveszi a kezéből a csészét, a csészéket az éjjeliszekrényhez viszi.)

MÁRIA: Egy szép, kerek történetben reménykedik, ugye?

FIATALEMBER:
A SZEMÜVEGET CSAK AKKOR VESZEM LE, HA ALSZOM.

MÁRIA:
Abban reménykedi, ugye, hogy mindent szépen elmesélek?

FIATALEMBER:
Én teljesen egyedül vagyok.*

MÁRIA:
Mesélni fogok.*

FIATALEMBER:
Senkit nem csókolhatok.*

MÁRIA:
Addig mesélek, míg le nem kerekítjük ezt a történetet.

FIATALEMBER:
Kérdezte. AZ ANYÁM MÁR NEM ÉL.

MÁRIA:
És a végén meg fogom ölni magam.

FIATALEMBER:
Én sem élek.

MÁRIA:
Most egyszerre milyen jól beszél.

(Szünet; nézik egymást.)

MÁRIA: Hol kezdjük el?

(Szünet; nézik egymást.)

MÁRIA: Segítsen.

(Szünet; nézik egymást.)

MÁRIA: Legalább segítsen!

(Nagyon hosszú csend.)

MÁRIA: SEGÍTENI. TUDJA, MIT JELENT EZ? SEGÍTENI, SEGÍTSÉG. SEGÍT, SEGÍTSEN. TUDJA, MIT JELENT? TERMÉSZETESEN TUDOM, ERRE IS HIÁBA VÁROK. CSAKHOGY OLYAN FURCSÁN ÉRZEM MAGAM, ZAVARBAN VAGYOK ÉS BOCSÁSSON MEG NEKEM, DE NEM TUDOM, HOGY MIT TEHETNÉK. NEKEM KELL SEGÍTENEM, TUDOM. MEGINT NEKEM. ENNYI AZ ELÉGTÉTELEM. SEMMI TÖBB. Csakhogy egyetlen mozdulatot sem érzek a kezemben. És nem tudom, hogy merre menjek. Valahol el kéne kezdenem, de nem tudom, hol vagyok és miért és maga hogyan került ide, és miért is kérdez. Bocsásson meg, de milyen jogon kérdez? EZ AN ÉN ÉLETEM.

FIATALEMBER:
Talán letehetné a csészéket.

(Hosszú csend.

Mária tétován az éjjeliszekrényre teszi a csészéket.

FIATALEMBER küszködik.)

FIATALEMBER: És talán menjen vissza a székhez.

(MÁRIA nagyon lassan visszamegy a székhez, a FIATALEMBER óvatosan átengedi a helyét a támla mögött: mindketten úgy, mintha borotvaélen kéne lépkedniük.)

FIATALEMBER: Most pedig megigazíthatná talán a széket. Én elrontottam az előbb.

(Hosszú csend.)

MÁRIA: Most talán lehunyhatnám a szemem.

FIATALEMBER:
Nem!

(Szünet.)

Előbb talán le kell ülnie.

(MÁRIA megigazítja a széket, keze a szék támláján marad.

Mozdulatlanul állnak egymás mellett.)

FIATALEMBER: Előbb le kell ülnie. Csak aztán hunyhatja le a szemét..

(MÁRIA leül.)

MÁRIA: Igen. Ez így szokás. HA AZ EMBER EMLÉKEZIK.

FIATALEMBER:
Segítettem.

(MÁRIA lehunyja a szemét.

Nagyon hosszú csend.)

MÁRIA: SEGÍTSEN MÉG.

FIATALEMBER:
Segítem.

MÁRIA:
Talán fogja meg a szék támláját is. HISZEN MAGÁNAK EMLÉKEZEM.

(A FIATALEMBER megfogja a szék támláját.

Nagyon hosszú csend.)

FIATALEMBER: Lát valamit?

MÁRIA:
Semmit.

FIATALEMBER:
Sötétet kell látnia.

MÁRIA:
De a sötétben nincsen semmi más. Csak a sötét.

FIATALEMBER:
Akkor talán cseréljünk helyet. ÉN LEÜLÖK, maga mögém áll.

MÁRIA:
Így jobb nekem.

FIATALEMBER:
Valamit érez?

MÁRIA:
Hogyne! Két napja fáj egy kicsit a fogam.

(Mindketten felnevetnek.

MÁRIA kinyitja a szemét.)

MÁRIA: A fenekemet meg nyomja a szék.

(Szünet.)

Ezt is érzem.

(Hosszú csend.)

MÁRIA: Az ember állandóan érzi a testét.

FIATALEMBER:
Akkor inkább kezdjük elölről.

MÁRIA:
INKÁBB TEGYE A HOMLOKOMRA A KEZÉT.

(A FIATALEMBER átöleli az asszony fejét, tenyerével eltakarva homlokát és szemét.

Nagyon hosszú csend.)

MÁRIA: JÓ. MOST NAGYON JÓ NEKEM.

(Nagyon hosszú csend.)

MÁRIA: ÍGY SE JÓ.

(A FIATALEMBER elveszi a kezét, elbizonytalanodva áll a szék mögött, majd kicsit balra hátrálni kezd, míg a vaságy támlájába nem ütközik.)

MÁRIA: Nem. NEM EMLÉKSZEM SEMMIRE.

FIATALEMBER:
Ne gondolja, hogy bármit is számon akarnék kérni.

MÁRIA:
Csak a keze volt kellemes.*

FIATALEMBER:
Nevetséges lenne számon kérni bármit is.

MÁRIA:
ELMONDHATNÁM ÉPPEN A LEÁNYKOROM.

FIATALEMBER:
Csak annyi szemrehányást tehetnék, amennyit magamnak.

MÁRIA:
Tudta, hogy én férjes asszony voltam, és a férjem egyszerűen lelépett?

FIATALEMBER:
ÉN CSAK TUDNI SZERETNÉM.

MÁRIA:
Vagy elmondhatnám az első letartóztatásomat. Nagyon érdekes.

FIATALEMBER:
Én csak tudni szeretném, MI VOLT. Tudni.

MÁRIA:
Ennek azonban semmi értelme se lenne.

FIATALEMBER:
MELLÉBESZÉL.

MÁRIA:
Hogyan?

FIATALEMBER:
AZ APÁMRÓL AKAROK HALLANI.

(Hosszú csend.)

MÁRIA: Ó, a kedves édesapja, persze. Egészen el is feledtem a kedves édesapát.

(Hosszú csend.)

MÁRIA: De bocsásson meg nekem, tulajdonképpen ki a maga kedves édesapja? Ki küldte magát ide? Mert ha ismertem volna netán, akkor magától értetődő módon készséggel nyújtanék bármily felvilágosítást. Mert mintha elfelejtett volna bemutatkozni kedvesem. Ez nem illik. SZABAD TALÁN A NEVÉT?

FIATALEMBER:
Elég!

MÁRIA:
VAGY KI AKAR FOSZTANI? Tessék. Amit itt talál, vigye.

FIATALEMBER:
Hamis.

MÁRIA:
Meg kíván ölni? TESSÉK. Legalább nem kell nekem.

FIATALEMBER:
Ne tegye nevetségessé magát.

MÁRIA:
A maga kedves édesapja kedvesem, EGY TRÓGER VOLT. EGY BRIGANTI, EGY KÖZÖNSÉGES KIS PRIBÉK. És műveletlen. Egy közönséges kis pribék. És most halott. Egy paraszt. Ha jól számolom, már rendesen elrohad a helyén. EGY NAGYFASZÚ ANGYAL VOLT A MAGA KEDVES ÉDESAPJA.

(Hosszú csend.)

MÁRIA: Elragadtattam magam, ahogy mondani szokás.

(Hosszú csend.)

MÁRIA: Pedig azt hittem, megbocsátottam neki.



The playwright's note appended to the manuscript version of the play


When I die. Then you can say something has ended.

Because I had actually contemplated it. I couldn't rid myself of the thought. Though it wasn't really a thought, but more like a picture.

In the theater I am not interested in the story. And I am not interested in so-called thoughts. These things belong in the domain of literature and philosophy. In the theater I am interested in the evolving system of relationships between living bodies. The picture of the bodies, but not in the sense the word is used in art history. I am interested in the moving image of living bodies. Which can't be compared to film either, because it cannot be reproduced and it cannot be preserved. I am interested in the visual sensation that springs from the sensuality of the human body. Every moment, the sensation of what the other is feeling, and whether I'm feeling the same thing. Which shapes itself into a story of sorts, of course, and from the story may come a thought. And so I tried to create a skeleton of words that would allow the actor's body to dominate the stage and not the text, the story, the thought, nor some philosophy. Granted, this thing is very primitive. When two people are talking, their gestures, the light in their eyes, the temperature and odor of their bodies, the rhythm of their breathing is much more important than what they say to each other in words.

There was a moment in my life when I avoided my own death by using my memory and calling tragedy tragedy. And so I wrote a tragedy.

In short, I started with the premise—and this too is a very primitive thing—that the theater is not literature, and it's not life. The theater is very theatrical! In which case, let it be theatrical! And why couldn't I use music the way the Antique tragedians had done? After all, opera is the only dramatic form that has preserved our natural inclination for the theatrical.